Nincs szomorúbb látvány, mint egy elhagyott kikötő. Egyetlen jacht himbálódzik mindössze a part mellé kikötve, a nyáron kirándulóktól hangos hajóállomás most üres. Lezárt ajtaján felirat: a menetrendszerű hajóforgalom 2007 áprilisáig szünetel.
Nincs nyugodtabb látvány, mint egy elhagyott kikötő. Egyetlen jacht himbálódzik mindössze a part mellé kikötve, a nyáron megszokott nyüzsgés helyett csupán egy, prémes galléros kabátját magán fázósan összehúzó asszony sétál a lezárt hajóállomáson, a kikötőben: Róza.
Lábai körül rőt faleveleket kerget a szél. Bágyadtan kisüt a téli nap, végigsuhint a végtelennek tűnő víztükrön a napfény. A látvány lenyűgöző, szélcsend van, emberi csend kívül és belül. Sehol egy ember, csak sirályok, vadkacsák, és néhány elegáns hattyú.
Róza leül egy padra, óvatosan, nehogy megfázzon, hisz a napnak inkább csak fénye van, már nem melegít, s ő lábadozik. Tekintetét megjáratja körben, a horizonton. Tiszta a levegő, pára nem nehezíti a látást, szemközt tisztán látszik a tihanyi apátság sziluettje, s a hegyek vonulata.
Vannak helyek az életében, ahová évente visszatér, szívében egyre fogyatkozó reménnyel, hogy a következő évben már nem egyedül jön, hanem közben társra lel. Ezeknek a helyeknek egyike Balatonfüred.
Az évek folyamán ismerőssé vált számára a város szinte minden zegzuga, csupán az ő ereje és teljesítőképessége határozza meg, hogy mikor mennyit jár be belőle.
Idén, a második szívműtét után még gyenge, fájdalmai vannak, tudja: csak fokozatosan terhelheti magát. Ez volt az utolsó esély.
Élvezi a szabadban töltött idő minden percét. Főleg, ha olyan az idő, mint ezen a napon: kristálytiszta, hideg a levegő, ragyogó napsütés, kevés felhő takarja csak az eget.
Elindul hát a városba vezető úton, mert vonzza őt az évekkel korábban felfedezett internetkávézó, a barátokkal való kapcsolattartás lehetősége. Ami a múlt nyáron csak kiadós sétát jelentett a számára, az most megmászhatatlan dombnak mutatja magát. Egyenletes tempóban sétál, de csak az első légszomjig. A távnak még a feléig sem jutott, mégis elégedett magával: tudja, ha minden nap csak egy kicsivel többet bír majd gyalogolni, néhány napon belül eléri majd az áhított célpontot.
Ekkor fordul vissza, s lélegzetelállító látvány tárul elé: a lefelé meredeken futó utca, melynek vége a kikötőbe, s közvetve a vízhez fut le.
Elindul lefelé, elhalad a szépséges Jókai-villa mellett, ahol előző nyáron tisztelgő látogatást tett a másik Róza emléke előtt.
A reformkori városmag épületegyüttese annyira meghatóan szép és nem XXI. századi látványt nyújt, hogy a nap folyamán először, váratlanul elsírja magát. Behunyt szemmel elképzeli sosemvolt önmagát, amint az erkélyen áll és onnan kémleli a vizet. A helyreállított Horváth-ház előtt lepi meg őt a múlt. Az épület, amit végre, több évtizedes tetszhalott álom után felújítottak, szemmel láthatóan nagyrészt lakatlan még.
Falán az emléktábla szövege elgondolkodtatja. A szépreményű Horváth Anna Krisztina úrleány azon a bizonyos első Anna-bálon ismerte meg majdani férjét, Kiss Ernőt, a későbbi aradi vértanút. Micsoda fintora a történelemnek! A tradíciót teremtő nemesi család így sodródik bele a tizenkilencedik század véres történelmi eseményeibe. Róza látja lelki szemeivel a báli forgatagot, a zenészeket, a fényeket, az első bálos fiatal lányt és a férfit, aki táncra kéri őt, s egészen a bitófáig tart a tánc…
Az egykori Ipoly szálló, ami évekig romokban, egyre jobban lepusztuló állapotban várta sorsának jobbra fordulását, szintén megújult. Róza örömébe csak akkor vegyül üröm, azaz döbbenet és csodálkozás, amikor közel megy és orrát az ablaküveghez nyomva beles és meglátja a kopár falakat, s az épületben az építési hulladékot.
Elképzeli, hogy barátaival, akik között oly sok a kreatív ember, leköltöznének ide és ő alkotóházat rendezne be nekik, élénk művészeti életet tudnának varázsolni a most kihasználatlanul álló kopár falak közé. Pénz-paripa- fegyver! Mindez hiányzik, de álmodozni akkor is jó!
Itt minden épület, és az épületeket összekötő díszburkolat is stílusos, összehangolt, gyönyörű.
Továbbhaladva, amikor a sétány szobrait beburkolva találja, rádöbben, hogy téli arcát mutatja a város.
Most már újra a parton áll, zsebéből kenyeret vesz elő, s mintegy varázsütésre, köré sereglenek a kacsák, sirályok, és néhány hattyú.
Letör egy darab kenyeret, feldobja a levegőbe, s a sirályok azonnal lecsapnak rá. Egy elkapja a többiek elől, s máris újra a levegőben az egész madárcsapat. Újabb kenyérgalacsin repül a levegőbe, s a jelenet megismétlődik. Egyre rövidebb ívben dobja fel a következőt, s a madarak egyre közelebb merészkednek hozzá. Látja apró szemüket, s azt a különös fekete rajzolatot is, ami a rosszul kifestett öreg hölgyek szemöldökére emlékezteti őt.
Róza áll a parton, körötte madarak, vijjogó sirálycsapat. Lelki szemei előtt megjelennek Hitchkock mester híres filmjének, a Madarak- nak képsorai, de micsoda különbség!
Azok a madarak támadóak voltak, fenyegetést jelentettek az emberekre, míg ezek éhesek, kíváncsiak, békések, bíznak benne és egyre közelebb repülve hozzá, elfogadják a felkínált eleséget.
És ő, mint Tippi Hedren késői, madarakat megszelídítő örököse, mosolyogva áll a parton. Körötte madarak, ember továbbra sincs, s az ő szívében talán épp ettől árad szét a béke és végre a nyugalom.
Aztán vadkacsái felé fordul, akik számára meglepő módon a parton, lábai mellett totyognak, nemcsak a vízben bukdácsolva versenyeznek a sirályok által lehullajtott falatokért.
Róza újabb darabokat tör le, a vadkacsák közé veti, s azok bohóckodva, nyakacskáikat tekergetve versengenek egymással.
Az addig tartózkodóan, s tisztes távolban úszó kecses hattyú most büszkeségét feladva közel úszik, testtartásán látszik, hogy mintha méltóságán alulinak tartaná a vadkacsákkal való civódást, nem száll harcba a kenyérdarabokért.
Az asszony áthajol a korláton, s beszélni kezd hozzá: – Gyönyörűm, te ilyen gőgös és buta vagy? Harcolj, ha kapni akarsz, én nem tudok ennél többet tenni érted! Pontosan eléd dobom a falatkádat, de ha a kicsi kacsalány gyorsabb és ügyesebb, te hoppon maradsz!
Terve beválik, bár meglepő: hangjára a hattyú felemeli a fejét és egész közelről ránéz, kitátja a száját, s ő egész közelről belepottyantja a következő darab kenyeret. Az utolsót. Látja, amint lefelé halad a hosszú nyakban, a nyelőcsőben.
Feltámad a szél. Fázósan összehúzza magán a kabátot és visszaindul az úton., be a kórház falai közé.
Eddig tartott látszólagos szabadsága, amíg nem kellett idegen emberek tolakodását elviselnie, hanem csak kedves állataival foglalkozott.
Mint már annyiszor, gondolkodó szemét, mint egy érzékeny kamerát, végighordozta a városon.
Szeme képzeletben megsimogatta a partra kiültetett árvácskákat, elé rajzolta a tavalyi emlékeket, a hajóutat, a fényképezkedő barátnőket, az utcazenészeket, a szoboravatást.
Benyomásokat gyűjtött, és már fogalmazódtak benne a majdani írás mondatai.
Azé az írásé, ami az ő füredi legendáriumának talán az utolsó darabja lesz, mert körülményeinek és a társadalmi környezet, a feltételek változásának, szigorodásának köszönhetően többé nem számíthat rá, hogy hozzáférhető marad számára a jövőben ez a szelíd élvezet.
Újabb órák telnek el, mire a kockás füzettel ölében felkuporodhat ágyára és nekikezdhet papírra vetni a fejében megszülető írást.
Az írást, ami semmiről nem szól, csak egy napsütötte téli délutánról a Balaton partján, madarakról, vízről, csendről és békéről, jelenről és történelemről.
Vágyakról.
Az életről.
Róza egy napjáról Balatonfüreden, 2006 decemberében.
2006. december 7.
