Már órák óta ült az alap betonján. Bal lábát felhúzta maga mellé, rákönyökölt, és úgy tartotta fáradt, nehéz fejét. Jobbra mellette feküdt a kutya, csendesen, nem akarta megzavarni gazdáját a nagy bánatában. Hatalmas fekete fejét mellső lábain nyugtatta, s csak néha nézett fel az emberre. Aztán, mikor úgy érezte itt az ideje, óvatosan hozzásimult a gazdához.
– Cézár, Cézár -sóhajtotta amaz – megleszünk mi itt ketten.
– Úgy lesz, majd én vigyázok rád! -tekintett fel a kutya.
Az ember végigsimította a hatalmas fekete testet, és örült, hogy van kit szeretni. Forró cseppek buggyantak ki a szeme sarkából.
– Te még megmaradtál nekem! -sóhajtotta.
Cézár válaszul ráfektette fejét lelógó jobb lábának combjára, s olyan szeretettel, ahogyan csak egy kutya tud nézni, ráemelte tekintetét.
Az ember megmozdult. Előhúzta a háta mögül a táskáját, s az utolsó fél kiló kenyerét ketté tépte. Az egyik darabot odaadta a kutyának.
-Egyél! -mondta -Én most úgysem vagyok éhes. –
Ám az nem mozdult, pedig nagyon szerette a kenyeret.
-Vedd el, no, tudom, ma még nem ettél te se semmit! Jó az Isten, csak ad valamit holnapra is!
De a kutya csak felült, és teljes testével hozzásimult. Ő átkarolta a nyakát, és ültek tovább a messzibe nézve, míg lassan beborította őket a sötét.
2011.04.15.
