Születésnapi kanossza
November utolsó napja volt, hajnali kettőt mutatott az óra. Az autó kellemes melegében gyorsan telt az idő. A csendes mormolás, a rádióból előkúszó lágy dallamok kellemes várakozással töltötték el lelkemet. Kedvesemmel az esti születésnapi partit tervezgettük.
– Reggel nyolc körül már Ungváron leszünk, egy óra alatt lefutjuk a megbeszélést, aztán átmegyünk Nagyszőlősre. –morfondíroztam.
– Délre már biztosan odaérünk!- tette hozzá.
– Megebédelünk a Kolibriben, háromra már a szüleidnél leszünk. – bólogattam.
Lekanyarodtunk az autópályáról, a kapunál kifizettem a pályadíjat. Az ügyeletes álmosan, és tán kicsit szemrehányóan pislogott rám. Egyikünk sem örült, hogy ki kellett nyitni az ablakot, és beengedni a csontig hatoló hideget, amit a permetező eső még kellemetlenebbé tett.
Fizettem, eltettem a visszajárót, aztán indultunk tovább.
– Nem messze innen, az egri elágazásnál van egy benzinkút, iszunk egy kávét, és nyújtózunk egyet. – indítványoztam.
– Ahogy gondolod Szívem!- hangzott a válasz.
Mire feltűntek az üzemanyagtöltő állomás piros-sárga színei, megszaporodtak az esőcseppek az ablakon. A mi Galantunk csak erre a jelre csak erre várt. Rángatózni és fulladozni kezdett, mintha egy erőteljes asztmás roham tört volna rá; az utolsó métereket már alig zihálva tettük meg.
– Kaptam ajándékot az autótól!- próbáltam viccelődni, pedig igencsak erőteljes görcs áll a gyomromba. Igyekeztem fuldokló autónkat olyan helyre kormányozni, ahol beleláthatok a motortérbe. Időközben sikerült némi nyugalmat erőltetni magamra; – Találkoztam én már sokéves autós pályafutásom során ennél nagyobb bajjal is!- gondoltam – Trabanton és Dacián edződtem!
Ennek ellenére meglehetősen bosszantott a dolog, hiszen kereskedésből vettem a kocsit, nem egészen egy hónapja, és ennél többet vártam volna, még ha használt autó is!
– Gyertya hiba lesz ez! – mondtam Kedvesemnek magabiztosan, próbálva eloszlatni arcáról a kétségbeesés felhőit, miközben erőteljesen imádkoztam, hogy valóban az legyen a hiba oka.
– Kicserélem őket, és máris megyünk tovább! Tudod, használt autó…! A gyertyákat csak megvettem, de még nem raktam be őket, eddig a régiekkel mentünk. Úgy látszik mostanra érkezett el az idejük.
Persze, hogy haragudtam magamra ezért. Két hete hurcolásztam magammal őket, időm is lett volna rá többször, de valahogy mindig elodáztam a munkát. Alapvetően, azt hiszem, azért, mert nem szeretem, ha piszkos, olajos lesz a kezem. Most, meg tessék: a lehető legrosszabb időben, a lehető legrosszabb helyen mégiscsak meg kell javítani! Esőben, szélben, hidegben! Ha lehet, még kevesebb kedvem volt hozzá, de sok választást nem engedett az autó. Ha haladni akartam, kénytelen voltam megdolgozni érte!
Erőgyűjtés képpen megittam egy kávét, aztán kicseréltem a gyújtógyertyákat, majd kezet mostam. – Nem is rossz, még egy fél óra sem telt el!- gondoltam – Legalább kicsit „felébredtem”, és az sem ártott!
A jól végzett munka örömével huppantam vissza a volán mögé. Indítottam, és majd’ kiugrottam a tetőn: három henger ment.
Ismét ki a hidegbe, motorháztető fel, elosztófedél le. –Mégiscsak rutinos autós vagyok én, Trabanton, Dacián, Ladán nőttem fel, nehogy már „ez” kifogjon rajtam!- Szakértői szemekkel vizslattam meg a bakelitet, de nem leltem rajta semmi hibát. Azért a biztonság kedvéért kis csiszolópapírral megdörzsöltem az érintkezőket, a rotort is, ha már egyszer levettem, vászon ronggyal kitörölgettem az elosztófedelet, aztán visszatettem mindent a helyére. Átvizsgálgattam a gyújtókábeleket is, de azokat is rendben találtam.
Hosszú, forró fohász, indítózás…, hosszú forró káromkodás: eleinte még három henger rángatta a kocsit, aztán még egy elfogyott, a szakadékába taszítva a maradék önbecsülésemet is.
– No, én ennyit tudtam tenni! Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha hozzá sem nyúlok?
– Valaki „Kellemes születésnapot” kívánt neked! – jegyezte meg párom csendesen.
– Telefonálok az Autóklubnak, ha már tag vagyok! Szenvedjenek ők vele! Úgyse kértem tőlük segítséget évek óta, így legalább tudom, miért fizetem a tagdíjat!
– Hajnali három óra van. Lesz ott valaki ilyenkor? – aggódott párom.
– Valaki mindig van, az a dolguk, hogy bajba jutott autósokon segítsenek! – nyugtattam, talán kicsit magamat is. Voltak, sőt a „Sárga angyal” alig fél óra elteltével meg is érkezett. Szegény ember minden tudását bevetette, de fél hétre ott tartottunk, hogy el sem indult a motor, nem kis fejtörést okozva ezzel a szerelőnek.
– Behúzom Egerbe, van ott egy jó villamossági szakember. Máshol ugyanis nem lehet baj, csak elektormosan, mert minden egyéb lehetőséget már kizártam!- mondta a nyakig olajos-benzines „angyalka”.
Mit mondjak, nem volt egy kéjutazás! A kocsiban létező szinte összes rendszer úgy van kitalálva, hogy a normális működéséhez szüksége vana működő motorra. Így tehát a nem volt sem kormány-, sem pedig féksz rásegítésem. Ráadásul az egyre erősödő esőben az ablaktörlőt is alig mertem használni, nehogy teljesen kivégezzem a már eddig is szinte teljesen halálra gyötört akkumulátort. Így is ment a vészvillogó, de a világítást csak helyzetjelzőn mertem használni. Ekkor bántam meg először, hogy túladtam hűséges öreg Ladámon, pedig vele is voltak történetek, de úton sosem hagyott!
Még nem volt egészen nyolc óra, mire megérkeztünk a műhelyhez, jócskán a nyitás előtt. Mire körülnéztem már ott állt egy mosolygó fiatalember, és tárta szélesre a műhelykaput, hogy betolhassuk „Szemünk Fényét”, aki oly rútul elbánt velünk születésem napján. Ezen a viselkedésén kicsit megsértődtem, és elhatároztam, tavasszal útilaput kötök a talpára, bármilyen szépet és jót produkáljon is a következő időszakban. Bizony az a dolog sem úgy sikerült, ahogyan én azt elterveztem, de ez egy másik történet, amelyben viszont megbocsátottam minden addigi –nem kevés- vétkét, mert az életünket mentette meg, holott ő totálkáros lett!
A kedves, mosolygós fiatalember azonnal kezelésbe vette a mi „kis betegünket”. Ám ahogy telt múlt az idő, úgy fagyott a fiú arcára a mosoly!
Már delet harangoztak, és három további barát – szerelő haverok- tanakodtak a nyitott motorháztető felett, mi lehet az oka, hogy a Galant makacsul ellenáll mindenféle javítási kísérletnek. Pedig dolgoztak a fiúk ahányan csak voltak, becsülettel! A teljes üzemanyag ellátó rendszer ragyogott a tisztaságtól, az összes lógó elektromos vezeték a helyére került, a rozsdásodott saruk és csatlakozók helyett új, fényes alkatrészek virítottak, de a motort csak nem sikerült indulásra bírni!
Már délutánba hajlott az idő, szerelők mentek, szerelők jöttek, és lassan fogyott lehetőségek széles tárháza. Egyre gyakrabb vendég lett a csönd a kis műhelyben. De az én emberem nem adta fel, megszállottként kereste a hibát! Több eshetőség nem lévén, arra gondolt, hogy már csak a transzformátor okozhatja a galibát. Igen ám, de szombat délután Mitsubishihez alkatrészt találni, Egerben….?!
Hosszas kutakodás után a valahonnan előkerült egy hasonló darab; valami teherautós adta ötletestől: próbálkozzunk ezzel kicserélni a miénket. Bár nem új, de ha jó, vigyük Isten hírével!
Mesterünk kicserélte a picinyke elemet, én indítóztam, az addigra már frissen feltöltött akkumulátorommal, és láss csodát: a motor úgy dorombolt, mint egy kiscica!
Örömünk nem ismert határokat! Az én szerelőm pedig, nem akart egyetlen fillérrel többet sem elfogadni, mint egy óra munkadíjat, mondván, ezt a hibát fel kellett volna ismernie, és ennyi idő alatt ki lehetett volna javítani, az alkatrészt is ingyen kaptuk, tehát azért nem kellett pénzt adni. Hosszas huzavona következett, aminek a végéra csak sikerült rátukmálnom még pár ezer forintot, hiszen rengeteg dolgot megjavított menet közben, még ha nem is az volt a feladat!
Boldogan vágtunk neki az út folytatásának, ám az élet nekem aznapra nem a nyugalmat írta elő!
Alig kanyarodtunk rá a városból kivezető főútra, maró kék füst kezdett gomolyogni a kormányoszlop alól.
Kétségbe esetten húzódtam le az útpadkára, tettem ki a vészvillogót, állítottam le a motort, és a könnyeimmel küszködve hívtam fel újdonsült szerelőbarátomat. Ő pedig, félretolta az éppen megkezdett ebédjét, és alig két perc elteltével már fékezett kocsijával a mi „Gonosz Dög”-ünk mögött. Pillanatok alatt széthúzta az olvadozó kábeleket, és már vontatott is vissza a műhelybe.
Másfél óra alatt kicserélte-kijavította az elégett vezetékeket, leszigetelte-leburkolta azokat a részeket, amiket még délelőtt javított, és mivel „ott nem ázhat be”, nem szigetelt akkor, de most mégis a tűz okozója volt. Négy óra is elmúlt, mire kigördültünk újfent a műhelykapun, és ígéretet tettünk, hogy másnap felhívjuk, de legalább SMS-t küldünk, amiben tudatjuk, milyen utunk volt Ungvárig.
Utunk további része kellemes eseménymentességben telt, és már-már kezdtem bizakodni a szép estében, amikor Nyíregyházától alig több mint tizenkét kilométerre ismét rángatózásba fogott az autó.
Párom csendesen sírdogálni kezdett, magam hisztérikus nevetésben törtem ki.
Rutinosan hívtam a „segély vonalat”, majd hosszasan magyarázgattam, hol is lehetünk.
Majd fél óra elteltével talált ránk az autóklub kocsija. Szegény ember csak csóválgatta a fejét, mikor elmeséltem neki napunk eddigi történetét, s úgy láttam, hiszi is, nem is, amit hallott.
Szerencsére elállt az eső, így csak a metsző széllel kellett megbirkóznunk a hibafeltárás alatt.
Szerelőnk –áldott jó ember!- a legalapvetőbb dolgot kérdezte:
– Benzin van?
– Persze! Válaszoltam, és mutattam a műszert, ami jelezte, negyedrészig van a tank.
– Akkor dugulás lesz! – mondta, miután kérésére indítóztam.
Leszerelte a porlasztóról az üzemanyag csövet, nagy levegőt vett, és belefújt, hogy kiderítse, még előtte van-e hiba. A levegő akadálytalanul jutott a tartályba, méghozzá bugyborékolás nélkül, legnagyobb megdöbbenésemre.
– Elromlott a műszer! – közölte rezignáltan. Nem csodálkoztam a hangulatán.
– Mit tegyek én most magukkal? Ha beírom, hogy elfogyott az üzemanyag, az a maga hibája, ezért ötezer forint kiszállási díjat kell fizetnie, holott nem tehet róla, mert a műszere mondta fel a szolgálatot. Persze attól még tudhatta volna, mennyit tankolt, és az mekkora útra elég. Ám közben volt egy csomó szerelgetés, javítgatás, próbálgatás, ami miatt aztán tévedhet is! Úgy gondolom, ez lehetett a baj, hiszen a határtól alig negyven kilométerre vannak, és öt-hat literrel simán elszámolhatták magukat!
– Tudja mit?- folytatta – Az én születésnapi ajándékom, hogy valami jó is legyen a napjukban, az, hogy „Dugulás”-t írok a papírra, és behúzom a kocsit a szomszéd faluba, két perc, ott van benzinkút, megtankolnak. Aztán csak véget ér ez a nap!
Úgy is tett, ám a biztonság kedvéért -alapos ember, amilyen én talán sose leszek!- megvárta, amíg elindul a motor, és rendesen felveszi a fordulatot is.
Este nyolc óra volt. Korábbi tapasztalatokból sejtettük, hogy jó pár órás határátkelés vár ránk. Ilyen idő tájt mennek haza az üzletelők; tömve lesznek a sávok, a vámosok meg betartanak a kereskedésnek, ezért olyan lassan dolgoznak –mindkét oldalon!-, hogy a csiga megirigyelhetné!
Ám Záhonynál kellemes meglepetés ért, alig hat-nyolc autó volt soronként, így hamar feljutottunk a két országot elválasztó Tisza-hídra. Itt azonban megtört a lendület. Már tizenegy óra is elmúlt, amikor metsző szél támadt, és ismét rákezdett az eső. A hideg alattomosan betalált az összes résen, ami csak egy utóban lehet, és hamarosan dideregni kezdtünk. Nem mertem elindítani a motort, féltem, hogy elfogy az a kevéske benzinünk, amit töltöttem, számítván arra, hogy hamarosan olcsón tankolhatok a határ túloldalán.
– Letojom! Nem vagyok hajlandó megfagyni, legföljebb betolom az ellenőrző pontig! – dühöngtem, és beindítottam a motort. Az időjárás hamar konszolidálódott a kocsiban, és lassan kezdtünk megszabadulni a vastag ruháktól. A rádióból kellemes zene szólt. Én igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, és csukott szemmel próbáltam feldolgozni a nap eseményeit.
– Túl meleg van! – mondta kedvesem.
– Neked mindig túl meleg van! – válaszoltam álmatagon.
– Szívem, mi ez a bugyborékolás? – kérdezte néhány másodperc múlva.
Riadtan nyitottam ki a szememet, és néztem a vízhőmérséklet mérőre. A mutató igencsak sietősen a piros tartomány felé haladt! Az éjféli hírek előtti hirdetéseket kezdték sugározni éppen, amikor ingben kiugrottam a kocsiból, és a vaksötétben tapogatózva megcseréltem két relét a biztosíték táblán a motortérben.
– Milyen szerencse, hogy a délután folyamán annyit faggatóztam Egerben, hogy mi micsoda, a sok elektromos „kütyü” között! – gondoltam. Ekkor tudtam meg, melyik relé mit működtet, melyik biztosíték a kocsi milyen elektromos berendezéseihez tartozik. És ekkor derült ki, hogy bár hasznos lenne, de reléből nincs tartalékunk, így ha egyik tönkre megy, melyikkel cserélhetem ki úgy, hogy az autó üzemképes maradjon.
A hűtőventillátor motorja engedelmesen felzúgott, viszont kialudtak a kocsi fényei. Valamit valamiért!
Vacogva ültem vissza az autóba. Részben azért kocogtak a fogaim, mert iszonyatosan hideg volt a híd közepén, részben pedig attól rettegtem, nehogy „megfőjön” a motor.
Az ajtót picit nyitva kellett hagynom, hogy lássam, a vízhőmérséklet hogyan alakul.
– Éjfél van, híreket mondunk.- hallatszott a rádióból. Láttam, hogy előttem megindul a sor. Kiengedtem a kéziféket, egyes fokozatot kapcsoltam, lassan emeltem le a lábamat a kuplungról, a Galant engedelmesen kezdett gurulni, átértün a híd közepén. Itt már üresbe raktam a váltót. A gravitáció már elintézi a többit.
– Vége van, most már minden rendben lesz! – villant át az agyamon. Fél szemmel láttam, amint a vízhőmérséklet mutató lassan beáll a normál értékre. Letöröltem Kedvesem arcáról a könnyeket, és próbáltam csillapítani hangos zokogását. Saját magát korholta az ötletéért, hogy születésnapomat náluk ünnepeljük meg.
Csak nehezen sikerült Őt megnyugtatnom, hogy ennek semmi köze a már tegnap történtekhez.
Ebben a pillanatban meglódult a sor, és mire a telefonomban kicseréltem a SIM-kártyát, már az Ukrán határőrnek adtam oda az útleveleinket.
– Boldog születésnapot! – mondta mosolyogva, és beütötte a pecsétet, majd a vámos kollégájának szólt, hogy születésnapom van. Az is hosszú életet kívánt, és intett, hogy menjek tovább. Sosem volt ilyen rövid az ellenőrzés sem előtte, sem azóta!
Bekapcsoltam a vészvillogót és lassan poroszkáltunk a benzinkút felé.
Útközben még egy rendőrrel is találkoztunk, aki büntetés helyett nevetve kívánt szerencsét az előttünk levő 200 m-es útra.
Párom hívására hamarosan befutott az ungvári sógora kocsival, és előttünk haladva világította nekünk az utat a megyeközpontig, míg mi vészjelzővel haladtunk mögötte a gyér éjszakai forgalomban.
Kálváriánk az éjszakával együtt lett az enyészeté, s mikor reggel felkeltünk, minden már csak egy lidérces álomnak tűnt! A délelőtti megbeszélés gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott, kellemes utunk volt Nagyszőlősig, ahol már várt rám ottani barátom által diszponált szerelő. A “mester” nem egészen egy óra leforgása alatt olyan szinten csodát művelt az autónkkal, hogy soha többet nem volt vele elektromos gondunk (még nyár elejéig volt nálunk, mint ahogy megfogadtam).
Persze az ebéd a “Kolibriben” elmaradt, így nem sokkal dél után, szinte pontosan egy nappal később, mint ahogyan terveztük, begördültünk Feketeardóban párom szüleinek háza elé. A fogadtatás feledtette velünk az átélt kellemetlenségeket, és bár az almás pite már nem langyos volt, az ételeket úgy kellett megmelegíteni, mégis úgy éreztem, jól kezdődik a December!
