szűkebb pátriárkánk (Aki és Csuhás után szabadon)

[AKI...]

A toll csöndben feküdt a becsukott irka felett. Durva, száraz kezeit ráhelyezve késztetést érzett, hogy fellapozza a füzetet és ...és írjon valamit akár csak pár sort is, hogy él.

de hiszen él...hajnalban amikor még, vagy már-még sötét van végez a korcsma takarításával. Minden nyitáskor, ahogy belép a helyiségbe az orrába tólul az elmúlt este ott rekedt fáradt illata. Érzi a munkásruhák előző napi történelmét, a betérő istállófiúk bőrébe ivódott lovak gőzének szagát, a trágya és az elkeseredés keveredett páráját.  Minden ott ragad a levegőben, az elhullott őszi legyek letapadt piszkában, az egyik asztal letört sarkában. A valóság beleissza magát a falak megkopott faburkolatába. Aztán utána mikor már világosra nyitja széles szemét az ég, a falu túlsó végiben telepített raktárban gerincet próbál az áruk forgatása és sorba rendezése. Eszibe jut amikor először hallotta ahogy megszólították „Vidd oda” Szokatlan volt neki a hangszín, a parancsoló gőg.  Nem az utasítás rúgott bele nagyot, hanem a hangszín és „hátsóluk” amely a passzátszelet fújta. Nem szokta ő ezt meg, fordult volna is a hang felé...de eszibe jutott az  a régi szép vers, amit valami Spitteler írt egy királyról... Aztán nyelt egy nagyot...arra gondolt pár hónap és kifizetem szennyvíz bekötést, kifizetem a gyerek tartozását és minden nagyon jó lesz...és minden nagyon jó lesz.

De annak a pár hónapnak csak nem akart vége lenni... a százalék nőtt, s minden tányér levesből merőkanállal vette ki a részét. Ráült a hétköznapokra, az ünnepnapokra; mindenre, amihez csak hozzáfért. S ő csak egyre fásultabban vitte oda, hozta ide; már meg se hallotta az uborkafára felkapaszkodott dölyfös szavait. Egyre vastagabb lett lelkén a kéreg.

[Szürketestvér]

A toll csöndben feküdt a becsukott irka felett. Durva, száraz kezeit ráhelyezve késztetést érzett, hogy fellapozza a füzetet és ...és írjon valamit akár csak pár sort is, hogy él.

de hiszen él...hajnalban amikor még, vagy már-még sötét van végez a korcsma takarításával. Minden nyitáskor, ahogy belép a helyiségbe az orrába tólul az elmúlt este ott rekedt fáradt illata. Érzi a munkásruhák előző napi történelmét, a betérő istállófiúk bőrébe ivódott lovak gőzének szagát, a trágya és az elkeseredés keveredett páráját.  Minden ott ragad a levegőben, az elhullott őszi legyek letapadt piszkában, az egyik asztal letört sarkában. A valóság beleissza magát a falak megkopott faburkolatába. Aztán utána mikor már világosra nyitja széles szemét az ég, a falu túlsó végiben telepített raktárban gerincet próbál az áruk forgatása és sorba rendezése. Eszibe jut amikor először hallotta ahogy megszólították „Vidd oda” Szokatlan volt neki a hangszín, a parancsoló gőg.  Nem az utasítás rúgott bele nagyot, hanem a hangszín és „hátsóluk” amely a passzátszelet fújta. Nem szokta ő ezt meg, fordult volna is a hang felé...de eszibe jutott az  a régi szép vers, amit valami Spitteler írt egy királyról... Aztán nyelt egy nagyot...arra gondolt pár hónap és kifizetem szennyvíz bekötést, kifizetem a gyerek tartozását és minden nagyon jó lesz...és minden nagyon jó lesz.

[Szürketestvér]

Hajnal,  04:00, nyitás a csapszékben:

Minden hajnalban jöttek a melósok, beálltak a parkolóba a mikrobuszokkal, furgonokkal. Kávéztak,  volt aki bedobott egy felest, vagy az előző este miatt égő gyomorra egy hideg üdítőt és az eszmélő ébredésre el is poénkodtak, főleg ha „pénzért” dolgoztak épp aznap. Vettek egy doboz cigit, már aki dohányzott és persze mindig akadt egy-két ember aki bagózott a brigádban. Volt aki amíg elfogyott a kávé, bedobott a játékgépbe egy 200-ast, vagy százast. Ha nyert akkor megvolt a kávépénz holnapra is, ha nem akkor „ez van” felkiáltással mentek tovább. Várta őket az építkezés, a beton, a tégla, a fémszerkezet ésatöbbi. Hazafelé beugrottak ittak egy sört, vettek egy-egy csokit, vagy valamit, mint a madárlátta kenyérnyi gondosság és nagyokat lélegeztek, hisz mindjárt péntek.

Aztán kihirdették, hogy nem lehet dohányozni az üzletekben. Jó is volt valahol ez mert, legalább tisztult a levegő.
Aztán eltűntek a játékgépek, ami talán még megint csak jó is volt valahol, me' az oláhok és a lumpenek nem jöttek be, egy pohár szódavízre és csapkodni a gépet ésatöbbi. Csökkent a forgalom, de nyugalom volt.
Aztán még kevesebb lett az építkezés, hetente egyszer-kétszer jöttek csak a brigádok, az arcok is    keményedtek, mélyültek a vonások a szájszegletekben.
Aztán eltűnt a cigi is a polcokról...a nemzeti dohánybizniszekben már kávét is árulnak, hírlapot, üdítőt, csokit is...meg van ahol pékárú is akad egy-két polccal odébb. Féldecis tüske is megfér már a dohánnyal, jégkrémmel együtt. Nem sok kell és árulják majd a kaparóst, aztán csak pár lépés még az újabb koncessziós modernizált „félkarú rablók telepítése” a 18-as karikák mögé.

Kiállok a kocsma elé, a főúton ellátok egészen a 18-as karikáig, látom ahogy leparkolnak a mikrobuszok, furgonok. Látom ahogy kiszállnak az emberek, van aki elnéz felénk, van aki lehajtja a fejét, van aki int kényszeredetten szinte szégyenlősen. Pedig nekik nincs mit szégyellniük.
Néha nem látok el tisztán a karikáig, mert eltakarja előlem a kisbótos Pista bá, ahogy ő is kiáll a bóótja elé és elnéz a biznisz felé. 

Minap beszélgettem vele párszót, mondta ő már öreg kötelet fonni....
                                                                                                                (nekik)

[AKI...]

- Két mezőt játsszon meg a gép. – mondta, és az ablak alatti kis résen betolta a szükséges pénzösszeget. A gépből kikanyarodott az igazoló szelvény, amit hamarosan szépen összehajtva a pénz közé tett a tárcájában. Még nagyanyjától hallotta, hogy így kell csalogatni a nyereményt.
Valami lehetett benne, mert apjának kétszer is volt négy találata a lottón; abból vette meg a konyhabútort, és abból lett építőanyag is a kisházhoz.

Amikor hosszú idő után újra találkoztak, az a ház még nem állt, csak az alapok voltak lerakva. De nem ám a most divatos alapkővel! Akkor még nem is ismerték ezt a technológiát. Betonból, kézzel zsaluzva, betonkeverővel készítve, talicskával behordva, darab hengeres fával bedöngölve, darab vasakkal teleszórva. Akkor még úgy építkeztek. Apa milyen büszkén mutatta nem sokkal az érkezése után.

Igaz, az a találkozás szintén felejthetetlen! Nagymamával levelezte le, titokban. Meglepetés lesz. Apa ne tudja. Pedig nagyon izgult. 1969 óta nem találkoztak. Akkor még általános iskolába járt, második osztályba. Most meg, ha minden sikerül jövőre érettségizik. Szinte már felnőtt ember. Nagyon készült. Elegáns nyári öltönyt vett fel, rövid ujjú zakóval. Hogy Apa és Mama is büszke lehessen rá a faluban!

Az első csalódásféle élmény a vasútállomáson érte. Emlékeiben még egy nagy felüljáró élt, amin át lehetett kelni a vágányok túloldalára, amerre menni lehetett volna még –bár arra az útra nem igazán emlékezett, mert nagyanyja nem szerette; a fájós lábaival csak az ő unszolására volt hajlandó egyetlen egyszer megmászni a felüljárót, de akkor sem akarta megvárni, amíg a gőzös elhalad alattuk; pedig az annyira érdekelte azt a régi kisfiút- most meg egy ronda, beton aluljáróban kongtak a léptei, mert a vonatról leszállva már nem volt szabad az állomáskerítés kitárt karjai közé beszaladni a síneken át. Így hát idegenül ácsorgott a peronon, miközben a többi utas elsietett mellette. Az idősebbek rácsodálkoztak; tán ismerős vonásokat kerestek benne, így próbálva kifundálni, ki fia-borja is lehet a vászonöltönyös fiatalember. Csak az állomásépület volt a régi a zöld drótkerítésével, kapujával, ami viszont már nem volt szélesre tárva, hanem csak állt ott, rozsdásodó lánccal zárt rabságra ítélve, melyen tehetetlenül csüngött egy ócska lakat. Ez az állomás már nem vár senkit. – gondolta keserűen. A peron emelvényéről nehezen is lehetett volna odamenni az épülethez, pedig mintha a kerítés meglebbentette volna kapukarjait, hogy behívja: Gyere fiam, jó helyen jársz, csak az idő… az haladt el felettem; már fölösleges vagyok, nem kellek már másnak, csak az öregek emlékezetének. A gyorsvonatok csak átrobognak az állomáson, és ha valaki részegen botorkál a sínek között, azt menthetetlenül feldarálják. Hát balesetveszély lettem…
Állt még egy darabig, aztán erőt vett magán, és elindult,
Folytatás >>

[AKI...]

Időnként képes vagy nedvessé varázsolni a szemem sarkát...

[Szürketestvér]

Emlékszel, mikor megkérted a kezem, emlékszel vénember ? (régóta így szólították már egymást évődő, gyöngéd bensőséggel)  Akkor is messziből jöttél szilveszternek napja után. Mondtad nékem, hogy hiányoztam, hát, össze kéne adnunk magunkat, úgy papíron is. Kuncogott a vénasszony-
Ej már te vénasszony mordult fel a vénembör, és nem volt-e  jó ? Persze, hogyne emlékezett volna, a koszos hajnalokra, a széttiport összeomlott reggelekre, aztán ahogy vért, mocskot levetve, elfelejtve azt az átokverte fennsíkot, az ismerős utcába érve elhagyva már és kizárva a világot ölelte magához az asszonyt, beszívta a valakihez tartozás önfeláldozó illatát. És megint, ahogy akkor, és sokszor, és ezerszer is az együtt töltött esztendőkön át, most is a melléhez vonta, megsimogatta a már ősz hajat, ujjaival bele-hátratúrt a halántékánál, ahogy régen is csinálta.
De rég simogattál bele a hajamba, mosolyodott el az asszony behunyta a szemeit. Jó férjem vótál, jó bizony..
Hallgattak megbékélve a csöndben, az ősz hajú asszony a karosszékben könnyű, fáradt arccal az ember melléhez simulva. A vénember nézett kifelé a teraszról, keresztül az öreg meggyfa megcsupaszodott ágain. Aztán azon is túl, a hosszan kígyózó sövény felé, majd az felett, a görnyedten púposodó tetők és a feketedő ég alatt. Hallgatta a természet szöszmötölését, ahogy szunnyadni készült.  Mintha távoli mormolást hozott volna az esti szellő, tán uszály ereszkedett lefelé, vagy tolóhajó tört felfelé a nagy folyam messzi, széles ágán. Amikor valahogy, valahogy igen csönd lett, nagyon csönd lett. Csöppet mozdult, és a vénasszony karjai, amely eddig derekát karolták, aláhullottak. Lenézett, de már érezte.
Nézte a megbékélt arcot, a behunyt szemeket, megbiggyedt ajkakat, amelynek szögletében ottan játszott még egy megragadt, csöpp régi-cinkos félmosoly. Derekán még ki nem hűlt az ott felejtődött megszokott érintés, amikor gyöngéden nekitámasztotta a megbékélt fejet a karosszék támlájának. Nem hallotta meg az angyalszárnyak suhogását amint magosba emelték az elszunnyadt lelket, hogy magukkal vigyék örökre, csak megroggyantak térdei, meggörnyedtek nehéz vállai…
                                                      _{(v. Cs. H. József nagyapám és mama emlékire)}            

[Szürketestvér]

A szokásos bor és sörgőzős este volt a kocsmában. A szűkös asztalok közé bezsúfolódott a heti fáradtság, a hetipénz utáni megalázó kuncsorgás.  Aztán itt is rekedt persze a felejtés álnok, csalóka pillanata, amikor a korty bor, a korty sör homályos pillantásán át, minden olyan majdnem rózsaszínné vált. Mert a remény mindig ottan hízott a teli, és ott halt meg ott  is haldoklott a megürült poharakban. Az elnyomott dekkek is görcsbe meredt szótlansággal hallgatták az elmúlt napok fáradtságát, hogy megen drágult a faanyag, meg hogy ma sem hozta a főnök a múltkori munkáért a pénzt ésatöbbi. Az emberek beszéltek helyettük, csóválták a fejüket és vele a gondolataikat, mert hát nem értették ők már ezt a fene magas politikát. A televízió sustorgott a fejek felett a sarokban, néha-néha odafüleltek, talán bémondják, ja hogy mit is? Tulajdonképpen már mindegy is, hogy mit. Aztán ebben a megszokott szöszmögésben, csupa-tüske rózsaszínben, az öregember nagyot csapott az asztalra. Senki nem vette észre hogyan, mikor, vagy miként keveredett jobb markába és nyílt egyenesre a nagy bicska, de szinte derékig bévágta azt az asztalnak deszkájába.
- Néköm ne mondja meg a král se, hogyan és merre felé földeljenek el, vagy hová merre seperjék csontjaim hamuját. Ha kifizetem, hogy a nagy büdös kályhájukban elégessenek, én majd eldöntöm, mi legyen majd a hamuval. - Me’ mit akar a král, odaadtam fiam neki, húsz telet se látott, az meg hogy lyányom nem szült se fiút, se lyányt, ahhoz néköm már közöm nem igen van. Legalább a por legyen az enyém, igaz-e kunMarci, mink már megegyeztünk igaz-e?

KunMarci ezidáig a kocsma sarkában húzódott meg, nem igen vetettek rá nagy figyelmet az emberek.
Most hogy nevit meghallotta - mer megamúgy elüldögélt magamagában dúdolgatva -  felhúzta inas testit és meg is emelkedett a padról, hogy nagyot bólinthasson. No meg hát szerette az öregembert, a bátyót - me’ így hívta ezt a firengit aki a berekben élt.
Magának való ember volt ez a kunMarci. Senki nem tudta, hogy mennyi idős lehet. Öregek és fiatalok is csak úgy tudták, „ő van”. Nem igazán becsülték sokra, bár, ha valami baj volt a lóval, őtet hívták, főleg ha sajnálták a pénzt az állatorvosra. Ő meg ingyen – akár szép szóért is - adta a tudását és tapasztalatát. Ha lovat köllött leölni, aztán lenyúzni - mert azért a lóbőrnek is volt kereslete - őtet hívták. Megmondta ő már a csikóról is, amikor még csak kapaszkodott a földbe kis patáival, hogy ebből hátas lesz, vagy szekér elé való, mégpedig ostorhegyes, vagy rudas. Jó szeme volt kunMarcinak csak háza nem, meg hát semmilye vót. Hol itt, hol ott húzta meg magát, ahol épp munka volt. Bár beszélték, hogy az öregszőlők felé van valami kis tanyája. Levetett ruhákat hordott, másokét, de a mai világban, ahol röneszánsza van a szekondhandnak, igazából ki nem tesz így?
A bátyó - az öregember - egyszer rég, amikor még idegenként tért be egy délelőtt az üres kocsmába, meghívta kávéra őt. Még habot is nyomatott rá tejszínből neki, szóval azóta mindig emlegette is  kunMarci, ő bizony nem ivott ilyen jót soha, csak- csak talán csecsszopó életiben, az meg tán sohavolt. Akkor sem paroláztak- aztán persze később sem -  még a nevit sem mondta meg neki ez a furcsa mogorva ember, csak meghívta kávéra. Ő hát elnevezte bátyónak, bár később hallotta, hogy a „firengi” nevet aggatták rá az oláh-ok az alvégről.
Amúgy meg két szót se igazán beszéltek egymással, ha összefutottak. A bátyó, ha betért a kocsmába – azért hetente egyszer megfordult ott – szóval, ha ott találta kunMarcit, akkor az üveg száraz fehér bornak - amit kikért magának - a felit mindig megosztotta vele.  Azt meg nem tudták az emberek, hogy hétvégeken a bátyó mindig került egyet az öregszőlők felé, ahol egy kis lakhandi mellett lerakott egy alumínium éthordót. Volt abban mindig több napra porciózva, eltéve egy-egy tál étel, hiszen a bátyó asszonya is így főzött, mindig több napra előre. Aztán ha kunMarci megköszönte akár a kávét, vagy a bort, vagy az étket a bátyó csak a vállát vonta meg és morgott valamit, szóval ezért is volt nagydolog, hogy ekkora nagy szóval és cselekvéssel adott hangot és hát bizony formát is gondolatának.

De térjünk vissza a kocsmába, ahol a takarékra fogott lámpafényiben, a cigifüst ködből varázsolt terveket, soha meg nem valósuló terveket az emberek billegő feje fölé. A bátyó visszahuppant székibe, hiszen eleget mondott, tán sokat is valószínűleg hónapra talán évekre is. Nem szokott ő ennyit szólni, sőt igazából nem is szól soha. Megaztán beleszólni sem szokott mások beszédjibe, vagy vitájába ejjej, régen elszokott már ettől, mármint hogy beleszóljon emberek életébe.
De az emberek fejibe csak-csak szöget ütött, mit ütött? Inkább vert a gondolat, ugyan már mit egyezkedett ez a firengi a kunMarcival ?

Faggatták is kunMarcit az emberek ezek utána többször is, ugyan mondja már el, mi vót, vagy mi az a fenenagy egyezség a firengivel. De ő bizony nem szólt semmit, hjába itatták, etették, ő csak annyit mondott „nem nagy dolog az”. Aztán este, amikor már leszállt a setétség a falura, ő csak megindult magamagában dúdolgatva az öregszőlők felé, mert ott valahol egy kis tanyán húzta meg mindig magát.
…és eszibe idézte mindig a bátyó szavait, hogy el ne felejtse „….aztán elkéred patkolókovácstól a szürkét, vagy a pejt, mindig odaadja neked, hogy megjárasd a vecsei mezők felé. No a pej az jobb lenne, mer’ annak könnyebb a lába, gyorsabb a futása. Aztán átvágsz vele csöregi tanya mellett a nagy kaszáló felé, ott átugratsz kis csatornán és az erdő árnyékában meghajtod a lovat a veres virágú mező felé. Arra felé jól fut az út, mert lejtős, a lónak is gyorsabb…és ott aztán megoldod az iszák száját jó szélesre,  vigye a szél messze a hamut, mert hát így van ez rendjén.….”  

És kunMarci csak ballagott az öregszőlők felé, nagy „birodalmi lépegető” járásával, közben édes-szomorú dalát dúdolgatta, morogta az éjszakának…

Lovam szügyit átszúrom,
orra likát béfogom, lába remög
orra likát béfogom, hogy ne sírjon
ne sírjon, ne sírjon

král emberi nyomomat már nem leli.
Erőm elhágy, a nádba veszem magam
Vérem folyik, orrom likát béfogom,
Nem sírok, nem sírok....

Ballagott maga-magában, mert minden csoda csak három napig tart és az emberek a csodákat elfeledik. De neki van már egy feladata, valaki számít rá.

[Szürketestvér]

Érzem a gazda illatát, jó, olyan biztos, olyan megnyugvás nekem. Vigyázok is rá, őrá, akinek szeme fölött nincsen szőr. Van egy társa is neki, akinek szeme -  mindig nevet, ha rám néz - de a szeme felett csupa bronz, ők úgy mondják az a hajuk és birizgálják is sűrűn.
A gazda szigorú, de mikor azt mondja  „Kiiiiiisssszkutyák” akkor futok feléje, no meg a torzonborz fekete jószág is, akit idehozott nemrég, az is.
Idehozta nemrég, ezt a fekete borzas jószágot. Alig nagyobb, mint én, olyan a szeme, mint a sötét bogár, aztán alig látni, csupa szőrgomolyag az egész.
A gazda amikor hazajön, néha a sötétben, néha mikor a fényes korong kel fel, kiabálja messziről „Kiiisssszzkuuutyák” én futok már feléje, igaz már én tudom hogy jön, hisz ismerem léptét, ismerem mozgásának zörejét, ismerem szolgájának brummogó zörgését, megérzem a szél hozza, jajj de büdös füstjét.
A gazda szigorú, de nemrég egyszer, láttam szeme olyan volt, mint a tömött sötét, szürke felhők, amelyek gyomrából nagy kövér cseppek hullanak. Nyüszítettem akkoriban, szégyelltem is, hisz nem szoktam, de lábaim ott hátul, nem mozogtak, nem futhattam gazda elibe. Szégyelltem is hogy magam alá csináltam, hisz nem szoktam. De a gazda nem szidott meg, felemelt kivitt a verandáról, a vackomról a fűre. Mellettem volt, suttogott. Mondta nekem, hogy én vagyok a nagy vadász…  Ami igaz is, hisz bizony megfogtam én már a csupaszfarkút, fogtam én már ki tudja hány kicsi cin-cint, elbántam a tüskéshátúval is – bár ekkor gazda mérges volt - és akkor is mérges, ha a fekete bundájú ásómarkút rántom ki a fölből, de hát mit keres az én portámon. Elkaptam én a szisszegőt is, hiába tekergőzött a hosszú rusnya testével, elroppantottam igaz hánytam is utána, de mit keres az én portámon.
A sok Csirip sem érti meg, hogy ez az én portám, meg a gazdáé, el is kapok közülük párat, utána egy ideig rend van.
Ez a borzas fekete jószág, ez nem vadászik. Ügyetlen, a múltkor elibe kergettem cincint, elkapta, de rögtön kettébe is harapta…fúj…én ilyet nem teszek, elkapom őket, meg mindent ami mozog, de haláluk szép, olyan mintha alusznának.
Akkor aznap, amikor nem mozdult a lábam, akkor este le is estem a verandáról, ahogy mentem volna ki dolgom végezni. Sírtam, mert má vissza nem tudtam kapaszkodni, sírtam, de csak halkan. Nehogy meghallja cincin, vagy a csupaszfarkú, mert akkor rögtön tudják, hogy nincsen rend a portámon. De a gazda meghallotta, pedig a kétlábúak semmit nem hallanak meg, a szimatuk is borzasztó, de a gazda meghallotta, hogy sírtam. Megtörölgetett visszavitt a vackomra, megnyugodtam kicsit.
Aztán amikor a gazda bevitt a „sokemberközé”- ahol annyi illat van, de annyi - akkor elvitt abba a házba ahol mindennek olyan félelemszaga van. Ott feltett arra a fényes asztalra, és a fehér bundájú, ( ő alighanem ott lakik ) olyan, mint a gazda, csak mégis más, ő meg piszkálta a hátsóm, meg a gerincem, de nem nagyon éreztem. Pedig ha hozzámegyünk, akkor mindig megbök valamivel. Azért most is megbökött, ezt nem tudja kihagyni, aztán a gazda hazavitt. A keziből etetett, gyanús volt ez nekem, aztán rájöttem, igaz nem mindig, de volt valami keserű furcsa ízű, a finom falatok közt.
Ma már jobb, újra vadászok ez a fekete borzas bogártekintetű is mindig mögöttem lábatlankodik, tanítom, de minek. Ő van elől a ház előtt, ott a vacka, jó is ez így. Én hátul vagyok a verandánál, nekem itt a vackom, erre nagyobb a vadászterület…hiszen én vagyok a nagy vadász.
 

[Szürketestvér]

Aznap este sokáig ébren vót. A teraszon üldögélt a gyertyák libbenő fényiben régi papírokat forgatott, és hát fogyott a bor, a száraz veres rendesen.
Az öreg temetésiben nem volt semmi különös. Hacsak az nem hogy szokatlanul kevesen vótak, meg hát nagy csöndben zajlott le. Pedig hát állítólag csinos összeget hagyott a rokonára, a számadó juhász szerint, aki kezelte az öreg kis takarékját. Oszt ez biztos is, hogy így lehetett, mert a számadó minden évben kihajtáskor, meg számadáskor maga vitte be az öreget a postára és együtt tettek valami jó kis összeget takarékra. Az öreg sose panaszkodott, meg hát mondják az okosok, hogy bizony azt a dokumentumot oda is adta a számadó az örökösnek, aki nagy kerek szemekkel nézte.    
Jócskán benne vót már az estében, a madarak is már rég elaludtak. A tücsök is letette már hegedűjét, a szúnygok is megültek már valahol, néha a vén  meggyfa sóhajtott egyet a terasz előtt, ahogy egy megtévedt szellő becsókolt ágai közé. A kutyák mocorogtak, szuszogva kimordultak olykor a teraszrú – mert ilyenkor amúgy nagy békében egymással, mindig a lábainál hevertek - tán valami állat mozgott a setétben, egér, akár más, a ház vagy a szolgaszállás körül.
Forgatta a papírlapokat ide-oda, vizuálisan élt emlékiben valami, ami oly ismerős volt, akkor régen mikor az öreget ottan a gáton megismerte, vagy két-három esztendeje.
Oszt mivel eltökélten kereste, meglelte régi kopott irka kijáró lapjai között, egy kis éneket :

                  Az utolsó szabad kun éneke :
Éles késem lovam szügyibe szúrom
nyílvessző ütötte oldalamon
folyik csöndben el életem.

Nagy víz felől gyűttem hosszú menetben,
hosszú futásban, luvam hajtásában.
Pár futásnyi és ismét láthatom szállásimat,
ölelhetem kicsiny fiamat.

De lest vetettek rám a Taks mentiben, erdő rejtekiben.  
Karddal velem nem bírtak, hát vesszőt küldtek oldalamba.
Nehéz nyílvessző, pontos vessző oldalamba beléállt,
luvam űztem, menekülve öleltem luvam fáradó nyakát.

Páncélos vitézek nyomomba értek,
jól vezette üket elfolyó piros vérem.
Bécsaltam üket Dab ligeti közé,
Tocsogó föld, sippedős mezők felé.

Ligetnek széliben megbújva
Jó luvam szügyibe tőröm szúrtam,
Ne légyen ellenségim kezire,
folyt a könnyem vérivel keveredve

Páncélos vitézek vérömre szomjúzva
Súlyos vértjeikben nyomomra kutatva
bécsaltam őket sippedős mező ölibe,
mocsaras virágú halálnak kertjibe.

Ide hallom luvak halálnyerítésit,
emberek buggyanó utolsó hörgésit.
De ide érzöm messzi gunyhóm tűzhelyinek illatát,
szömöm már soha nem fogja piciny fiam vidám futását.

mán elhágy az öregisten, nádra hajtom fejem,
nádirigók füttye, nem a kereszt, altat el engömet
lebukik  fejem, oldalambul csöndben elfolyik életem.

 

[Szürketestvér]

Húzott egyet az üvegből. Jó bor, száraz somlóhegyi, életté válik.  Csöndes volt a víz, tőle jobbra nád, meg balra is, igaz már zörög, száraz meg sárga, de takar. A kicsi stég beleékelődve a nádfalba oldalról, sőt még a partról se igen látszott. Épp akkorka volt, hogy elfeküdhetett rajta kényelmesen. Aztán oldalt, jobb kezének ügyiben elfért a peca is, no meg a merítő.
Jó kis stég volt, saját maga deszkázta fel, miután vagy két éve, amikor megállt a jég, akkor verték le a vastartókat. Aztán tavaszra mikorra összejött kis pénz jófajta pallóra, no akkor megvette, leszabta, lekezelte és feldobta az állványzatra.  
Már jócskán benne jártak az estében, setét is volt. A túlparton, délnek messze pislákolt valami kis lámpa, de szemben jó hosszan, amennyire a szem befoghatta, fekete volt a part. Csöppet jobbra úgy egy óránál a túlpart gátján sorakozó nyárak megett kimagaslott a Ku(l)cs-i szélmalom nyurga alakja. Meg van ilyenkor világítva, ily messziről is lehetett látni, ahogy a lapátok méltósággal telve, no meg valami kis széllel bélelve forognak.
A csendet csak a tőle vagy egy kötélnyire lapuló viharkabátos öreg dörmögései törték meg. Alighanem rabsicot dobott be, tán süllőre, vagy harcsára. Nem lehetett látni csak hallani a mocorgását. Látásból ismerte az öreget, ahogy megjelent a parton nagy kopott viaszkos viharkabátjában. Köszöntötte mindig illően, de különösebben nem elegyedtek szóba. Mint ahogy mostan is az a „kötélnyi” távolságot megtartották. Meghallotta a félre nem hallható csikordulást, ahogy az üveg megválik a parafadugótól. Hmm,az öreg alighanem kóstolgat valami finomat - gondolta, hiába az este, a csend kiélezi az ember füleit, no meg a víz is viszi messzire a zajokat. Aztán meghallotta
kis pejlovam a csárda előtt,gödröt vágott maga előtt –
az öreg énekelt, néha dúdolgotva is, de énekelt, alighanem nem tudta, hisz nem is láthatta a nádtól a férfit, az meg nem igen mozgott -
gödröt vágott haraggyába, bötyárgyerek a gazdája
 tegnapelőtt edelínybe, kilenc zsandár állt elimbe
aztat kérdik hogy mi a nevem, hun az utazólevelem
megállj zsandár megmutatom, csak a lajbim kigombulom
csak a lajbim kigombulom, előrántom a revolerom
 a kislajbim kigombultam, revolerem elővágtam
kettőt-hármat agyonlűttem,  ihol az utazólevelem
nesze zsandár itt a nevem, itt az utazólevelem

Hanyadt feküdt, deréka alatt a régi őrbunda megvédte a víz felől áradó nyirkos, hideg levegőtől. Hallgatta a viharkabátos öregember énekét, mert hát ebből ma már nem lesz jó peca az biztos így. Nézte az eget, a csillagokat, még ha be is hunyta a szemit akkor is előtte ragyogtak, halványan mégis valami ősi, messzi elérhetetlen hatalomban tobzódva. Mintha valaki millió-millió övegszilánkot hajintott vóna az égre.
Az öreg odébb meg csak énekelgetett, néha abbahagyta tán ekkor húzhatott egy jót a butykosból, aztán megtürülhette a szája szélit a kabát ujjába, azt folytatta. Szinte maga előtt látta a mozdulatot, ahogy a viaszos vászon ujjal végigtörli simára borotvál állát és ajkát Oszt  folytatta már nedves torokkal néha-néha megakadva. Néha elveszett, elbújt a hang a megszáradt nádlevelek zizegő bólintásába, vagy a víz kituggya miféle loccsanásában. Néha felkapta a feltámadó éji szellő, hogy nagyot sóhajtva felvigye a magosba majd visszaeressze a víznek kiváncsi tükrére.  
 Ucca  ucca, bánatucca, Bánatkűvel vaan kirakva.
Az én rózsám kirakatta, hogy én ne járhassak rajta,
Hogy ne járhassak rajta, éhajja!
 Idesanyám mondta, kicsi fiam édösszüvem: Minek még szerető néked?
De én néki nem hallgattam, titkos szeretőt tartottam,
Titkos szeretőt tartottam, éhejjj.
 . Miko’ mögyök haaajzafelé, hááát..Hasad az ég három felé.
Sírnak engem a csillagok, mert tudják, hogy árva vagyok,
Mert tudják, hogy árva vagyok, éhajja.

És csak reszelte tovább az éj csöndjét az öreg éneke, hangját talán messzibe is elvitte a sötét víznek lassú tömege. Tán a kishalak is körébegyűlve bandázzák, hogy érezzék a víg, vagy keserves sorokat, bízva, hogy tán még a harcsa is elfelejti éhét.
és akkor megértette, az életét énekli el az öreg, elénekli azt víznek, földnek, erdőnek a halaknak az örökkön éhes vidráknak, mert tán már másnak már senkinek nem tudja.

[Szürketestvér]

 Döngve csapódott az ajtó mögötte, mindig így van ez, mindegy hogy hajnal, vagy éjjel van, vagy akár nappal. Döng az ajtó, ahogy csapódik, tán a vasalata miatt, vagy csak szórakozás a monótóniában, a mindennapok egyhangúságában az őrségnek. Ott ahol az időt a bíró szavában mérik, ahol a napok hetek, hónapok és évek, az időszámítás úgy kezdődik, hogy a Köztársaság nevében. Kilépett a döngés utáni csendben, elindult a lejtős utcácskán, a busz amely arra van hivatva hogy hidat verjen a civilizáció és a múlt között egy félóra múlva indul. Mire beér a következő faluba már ébrednek a korán kelő napszámba menők, a hajnali melósok, oszt álmosan kapaszkodnak föl a buszra, hogy pár perc múlva bóbiskolva ráncosra támasszák homlokukat az ablaküvegen.
Ment pár lépést előre aztán visszafordult – pedig azt hangoztatta ha kiteszi a lábát ő bizony vissza nem fordul – de visszafordult. Sötétbe burkolózott az épület, csak sejteni lehetett a kápolnát ottan jobbra, Mária anyánk kápolnáját.
Megállt és meghallotta a furulyaszó tekergő, tétova tapogatózását. A lélegzetét is visszafojtotta és erősödött a dallam, a búcsuztató.
 
Az öreg lelkész állt az ablaknál kerösztöt vetett – szinte észre sem vette már a mozdulatot, úgy megszokta – nézte a tétova léptű férfit, ahogy haladt a falaktól egyre messzebb és távolabb.  
Emlékezett a férfire, azóta ahogy először betette lábát a kápolnába, takarítani jött. Hidegen hagyta minden szentség amelyet a falak és a levegő magukban hordoztak. Csak a kopott, vásott megbarnult fapadokat, simogatta meg furcsa szeretettel.  
Aztán megjelent akkor is, ha istentisztelt volt, hátul üldögélt, de –  figyelte őt  - soha nem mormoltak ajkai imát, de még zsoltárra sem állt a szája, sem énekre. Csak ült és mereven nézett előre valahová messze. Tudta, ilyenkor messze nagyon messze jár tekintetük, túl a falakon, napokon és éveken. Hagyni kell…ő hagyta is…aztán egyszer, egyik évben, annak vége felé a dicsérő szavak mellé – amelyek fontosak bizony, hisz leltárba veszik azokat a hivatalban – no az mellé adott neki, egy öreg, már forgatott bibliát is. Meg is köszönte aztat a férfi csöndesen, illendően. Aztán megpróbálta feltörni a burkot, a falakon túlra vágyó tekintetet lágyítani, de a férfi szeme villanása, szavainak döfése elnémította őt  –  atyám milyen kegyes Úr az, amely esztendőkben méri, ha az ember szeretteit védi, mert más nem óvja, ő meg ígyen méri, kereken nyolcban.  Aztán elhallgatott a férfi mintha eleget beszélt volna, megen évekre. De járt rendesen takarítani és elüldögélt ott hátul az utolsó padban.

A lekész is hallotta a furulya szót, ritka ez, ritka az ilyen búcsúztató.  Ismét kerösztöt vetett ösztönösen, mert már csak ígyen van ez, akár hogy is pogány szokás ez.
Tegnap este beszélt az őrséggel elmondták neki, hogy a férfi minden személyes tárgyát hátrahagyta, mikor betették a szabadulóba, csak egy kopott bibliát vitt magával, no meg a keresetét, amit a papír üzembe keresett össze.

Hátra ült a buszon bár teljesen mindegy. A hajnal már világosra szürkült a sötétből. Hallgatta az emberi szavak duruzsolását amely előlről szivárgott feléje az ülések fogsora közül. Hogy telt a tegnap, mi van Boris nénével megatöbbi. Érezte páran hátra pillantanak. Aztán meghallotta, hogy egy érdes vastag férfihang megjegyzi, no megen eggyel kevesebb lakó van a kápolna megetti a falakon belül. Olyan volt mintha billogot sütöttek volna nagy hirtelen a homlokára. Zsebébe nyúlt kikotorta a meggyűrt papírt, levelet. A szürke hajnal nem adott még elég fényt, csak homályosan lehetett kibetűzni a cikornyás írást, de hát ismerte már minden betűjét, nem kellett ahhoz fény, hogy olvashassa.
Api,  -csak magában hívta így apját - írta, kérte, hogy jöjjön el a házhoz, nyissa ki az ajtót, lehet nyikorogni fog, de csak olajozni kell és nyitogatni tisztességgel. Aztán menjen ki a vízhez és …fiam dobj egy szál virágot a vízre értem és messzibe halt édesanyádért és nyitogasd az ajtót sűrűn..
Össze kellett szorítania a száját, hogy hangokba ne törjön ki torka szorítása. Könnyek patakzottak elő a szeméből, mint forrásvíz mely előbuggyan. Mert az volt bizony tiszta és őszinte, az elrejtett és elbújtatott félelmek végre utat találtak a felszínre.
Eszébe jutott a Kápó a harmadik szintről. Amikor elbúcsúztak mondta neki, ne törődj senkivel, ha mész, akkor vissza se nézz, érted-e.  Ne nézz vissza bár ki kér rá, akár én is. Mert ha visszanézel, akkor előbb vagy utóbb újra hoznak és csak arra vágsz majd, hogy megint  saját lábadon mehessél ahogy  már egyszer mentél el innen…érted-e ? Ne nézz vissza bárki kér is. Emlékezz, és ne felejts, de ne nézz vissza. A furulyaszó csak egyszer szól, annak ki megérdemli, amikor elmegy. Senki nem tuggya ki fújja, de aki először megy és érdemli annak megszólal, hát becsüldd meg és ne nézz vissza, érted-e ?
A busz motorja megremegtetve, megrázkódtatva a kasznit beindult, felszárította egyből a könnyeket és elsöpörte a gondolatot.

Az ügyvéd egyfolytában fecsegett az úton, no meg mobiltelefonált, fontos ember lehetett mert sokan hívták, bár igazából sokat soha nem mondott. A férfi nézte a tájat, ahogy elsuhannak, megjegyezte a falvak nevét.  
Ahogy letértek a főútról, valami gát tetejibe vitt az öreg aszfalt út, hogy aztán ezt is megíberelve lekanyaradjon egy összezúzott töredezett kátyúkkal tarkított bekötő keskeny szalagra, amelynek szélit a benyúló erdő fái ostromolták.
Aztán meglátta a házakat, fucsa meleg izgalom költözött gyomrába, eldugott gondozatlan házak, poros utak. Aztán csak megálltak, no ez az motyogta az ügyvéd. Leállította a járgányt fekete, hosszúkás bőr aktatáskájából egy kulcscsomót kapart elő. Kiszállt és elindult a a barna deszkázatú, tán gerenda ház felé. A férfi szótlanul eléje lépett kivette kezéből a kulcsokat – ugye megérti, ez az én dolgom, keresni fogom, de ez most az én dolgom –mondta
Nézte ahogy az ügyvéd elhajt az autóval, megfordult a ház felé, csend volt. A madarak megálltak reptükben, nyakukat nyújtogatták, a bokrok ágai is összébb zsugorodtak, a fák levelei, a virágok is feléje fordultak, ahogy a ház ajtajához lépett kezében a kulccsal a kiváncsi csendben.
Nehezen, de engedett a zár és lenyomta a kilincset…      

[Szürketestvér]

Annyira jó vagy! 
Vedd úgy, hogy köszönetképpen beletúrtam a "hajadba".

Köszönöm, de én csak az üzenet vivője, leírója vagyok....és az üzenet ott van mindenikőnkben.

[Ket]

- Itt túrj bele a hajába -mondta a legény a férfinek – eztet szereti a Murza, mer’hát ez a neve – veregette meg a ló nyakát.
...

Annyira jó vagy! 
Vedd úgy, hogy köszönetképpen beletúrtam a "hajadba".

[Szürketestvér]

- Itt túrj bele a hajába -mondta a legény a férfinek – eztet szereti a Murza, mer’hát ez a neve – veregette meg a ló nyakát. - Nem hamis ló ez, régóta van nyereg alatt csak bízz benne. A lába megösmeri, ha rossz, vagy sippedős az út, hidd el. No, túrj bele a sörényibe, ehun e, ugye mondom hogy szereti.
A szürke valóban felvetette a fejét, szinte bólogatott. Toppantott egyet a jobb hátsó lábával, de csak aprót. A férfi beletúrt a ló sörényibe, ujjai közt érezte a „haját”, hát egy csöppet sem volt selymes inkább durva de mégis meleg volt a ló bőre és sima a szőrzet tapintása. – Murza ? – mondta a legénynek, de a ló is fordította a fejét ahogy a nevét hallotta fülei is fordultak egyet. Murza ? mint a Béri Balogh Ádám lovának? - Hát én aztat nem tudom hogy hogy híjják a Balogh lovát, de ez itt a Murza az biztos és jó ló ez, no üld meg, segítsek ?- somolygott a legény
A férfi nehezen is de felkapaszkodott a nyeregbe, ahogy elhelyezkedett a ló megrezdült, fejét vetette, tán megérezte a bizonytalan combokat, tétova kezet a gyeplün.
A legény mosolyogva nézte, vagy csak a férfinek tünt úgy – Mozog a föld mi ? No, én mék elől  a Ferdével, evvel a pejjel, csak jer utánam, nem hajtom, a Murza meg tuggya a dógát, te csak üld meg ugyis rájössz hogyan megy ez. Ha meg nem jössz rá, akkor ugyis mindegy. Azé néha kapaszkoggy is, nézett hátra hamiskásan, ha meg leeső, akko kiálcs - és már lépdeltette is kifelé a Ferdét a karámból.

Az öreg üldögélt a megsüppedt útjelzőkövön. Valamikor tán nagyobb is lehetett ez a kő, aztán a levegő a szél, az eső, hó meg a fagy egyre mélyebbre verte bele a gát földjébe. Az öregnek épp így volt jó, hajtott végű botját előrenyújtotta térdinek támasztva, úgyse jön erre jármű már. A kutyák, kettő volt bizony, két fekete, bogár szemű borzas jószág előtte hasaltak éber  szemükkel a legelésző nyáj felé. Az öreg is elnézett Dab irányába, még Dabnak hívták a falu déli végit valamikor, aztán olvadt össze a másik községgel, hogy átvegye annak nevit. A nyáj már mozgolódott idejét érezte, hogy vonuljon az éjszakai szállás felé. – mögyünk mán  horkant fel öreg a révedézéséből - csak megtekeröm ezt a bagót. Élvezte a lenyugvó napot, ott szömben narancsban ízzón bukott alá a nagy Dunán túl. Olyan,  mint a röpke élet gondolta ahogy durva esetlennek tűnő ujjai megsodorták a cigaretta papírt. Aztán ránézett kezeire a nagy érdes markokra amelyek szokatlanul remegni kezdtek….no-no…te kéz…mormolta az öreg ahogy kihullott a megsodort cigaretta a keziből, le a fűbe. No-no…bánja fene a cigarettát suttogta…mert valami erősebb, jeges marok fogta satuba szivét a mellében. Valahogy a szeme is meghomályosult, a levegő is meghalkult körötte. A lélegzet is megnehezült, mintha elfogyott volna. Markolta volna botjának kampós végit, de már nem lelte.
No-no… - suttogta – Ecce el kő hogy jöjjön, de ugye nem engeded  jó Jézusom, hogy csak ígyen, ilyen szakadt gúnyában mönjek az öregisten elibe, jajj má ne, hisz ha Szentpéter, jajj ha meglát,  mit fog szólani…tán bé se engöd hijába veröm a kapuját e két öreg öklömmel - nézett remegő kezeire, amelyek egyre csak egyre távolodtak tőle, mintha mély, messzi kútba hullanának.
Aztán csöndesen dőlt oldalra, le a megsüppedt útjelzőkőről, puhán megfogta könnyű, megvénhedt testét a fű. A két bogárszemű kutya megugrott a csöndes, szokatlan mozdulattól és bújtak volna hozzá. -Bogaraim  - suttogta az öreg- én immár az utolsó számadásimnak napja elibe mögyök…emelte volna kezit, hogy vakarja az ifjabbik bogár fülének tövit, de keze már meg nem mozdult. Szemével még befogta a messzi erdőt, a lebukó nap alatt aztán az ott is ragadt megtört tekintetében.

Sándor bátyám  - süvültötte a legény …és már hajtotta is felfelé a Ferdét a gátnak tetejibe – Sándor bátyám !! – menetben ugrott le a lóról…elinnen, hej bogár elinnen - sikoltotta szinte, ahogy rúgott a két kutya felé amelyek ugrottak feléje. Letérdelt az öreg megdőlt teste mellé. Fordította volna azt maga felé – Sándor bátyám ! Ej már, no
A férfi is odaért és csúszott le Murza nyergéből…rögvest megismerte az öreget és megismerte halál úrfi fagyos kaszájának suhintását, hisz látott már eleget..osztott is már eleget.
Meghótt-  emelkedett fel a legény az öreg mellől és lépett hátrébb - meghótt - mondta meggörbült szájszéllel.
Nézték az öreg csöppnyi testét, oldalvást feküdt békésen, szemei a messzibe dermedtek. Önkéntelenül elnéztek a megmeredt tekintet irányába, arra ahol a fénylő nap lebukott.
- Alighanem magával vitte a nap, oly sokáig nézhette – mondta rekedten a férfi, nem értette mi szorongatja torka mélyit.
- Alighanem - sóhajtotta a legény és letérdelt az öreg arca elé és lefogta annak megdermedt szemeit – maradjon is így, maradjon is meg szeminek emlékiben.

[Szürketestvér]

Késő délután volt már, ahogy ballagott végig a falun. Ha jól számolta vagy 7-8 kilométer áll előtte, ha a buszos elment volna a falu végibe, akkor megúszhatta volna egy hatossal is. Viszont így útba esik a kocsma, ahova bizony ilyen időben be is kell térni. Ki látott már ilyet Szent Iván havában ilyen hideg szeles idő, no meg az eső is szétszabja az ember arcát ha belenéz.
Csönd is volt a faluban, az egyablakos porták utcájába ért, amely kivezetett a gátra, Vecse felé vezető útra. Egy ablakosnak hívta, mivel a házak egy ablakkal lestek ki az utca frontjára, aztán hosszan nyújtóztatják vályogos testüket hátra a portán. Tornácuk, mint nyitott bendő beszívja a szunygokat, legyeket az ilyen időben. Apró pókok lapulnak a sarkokban, míg a nagy kaszáspókok meg a plafonokon terpeszkednek.
A kocsma szokásos hangulatát árasztotta, dohány füst megkeveredve a kimért bor és csapolt sör nehéz szagával.
Ahogy belépett egy pillanatra elhalkult a zsivaj, a hangos emberek halkabbra vették a szót, vagy kitartották a gondolatot. Aztán mivel már ismerték, visszazökkent minden a megfelelő kerékvágásba.
 - A szokásost ? kérdezte a csapos, hatalmas húsos tenyere már rá is fonódott az üveg nyakára, amelyből mint gyufa feje, kandikált ki a dugó. - Igen, mondta a férfi, egy fröccs aztán meg tisztán két deci a juhfarkból. Körbenézett, amikor észrevette az öreget  - ide ülhetek kérdezte azt, aki úgy volt öltözve, ahogy nem rég, vagy már régen tudja már jó isten. Barna kord, fekete matt gumicsizma. Ahogy leült rögtön megcsapta az orrát a birkák illata, de nem volt zavaró, hiszen kocsma ez, betér ide mindenki.
Az öreg is megismerte, huncut összehúzott szemmel nézett rá, mikor megkérdezte - Oszt a lápon is ilyen időt ád az öregisten?
- Nincsen ott láp bátyám, tán csak rég volt, bár igaz, ami igaz, ahogy beérünk az erdőbe ott balra van egy-két öreg fa, amelyet bíz senki meg nem közelít, mert elsüllyedne, pedig aztán van ott jó sok száraz combnyi vastag, hullott ág is, de nem viszik.

Ballagtak az öreggel a gáton halkuló estében, az eső már megállta magát, a szél is megcsillapodott. Rakták rendesen maguk elé a lábukat szép sorban. A domború töredezett aszfaltról két oldal lefolyt az esővíz. Dél-nyugatra az égboltot mintha csákánnyal verték volna által, átlikasztva a szürke felhőtömeget, mert azon mintha a már lebukott nap itt maradt kevéske vörös fénye tört át. Nem örült, hogy az öreg ráakaszkodott, szeretett volna magába lenni, de végül is egyfelé visz az útjuk és az öreg tartotta is a lépést.
 - Oszt magának van-é valami meséje?  Mármint ahonnan jött ottannék milyen mesék járják ? törte meg a csöndet az öreg. - Mer hát nem idevaló ugyi ?
- Félig igen, félig nem - felelte az öregnek, majd hallgattak egy sort, az öreg sem firtatta a felemás választ.
- De való igaz felénk is sok mese van folytatta a férfi -  de nem rég, olvastam egyet, tán szülém is mesélte, mert igen ismerős volt a történés. Igaz nem felénk eshetett meg, mert szülém tájain dombok és völgyek vannak, meg erdők. De ez egy szikláról szól, talán messzi Maros partja felé, szóval annak legendája. Az öreg csak hümmentett egyet, arca amely ezer ráncba öltözött és sötét volt kortól, naptól és levegőtől, mintha megszélesedett volna a kiváncsiságtól.
-Szóval élt régen egy szegény ember, aki egyszer igen, de igen beteg lett. A javasasszonyok is csak hápogtak azt ezen kívül sokat nem tettek. Végül is egy öreg bába, tán besenyők kései ivadékából származhatott, de az bizonyos hogy rút volt, mint az ördög és tán barlangban is élt. No de ő is megnézte magának a beteget, aztán megnézte annak fiait is és azt mondta, hogy a falu határában, a víznek folyása felé,  van a nagy szikla és annak tetejibe, amelyet tán élőnek lába még nem is tapodott, ott csudafüvek nőhetnek, no az meggyógyítaná az öreget. Ám de a szikla oly kevélyen és morcon állt ott, hogy arra ember valóban fel nem hágott, de még madár is félve kerülte még el is, nem hogy reá telepedjen annak csúcsába. Tán még az alacsonyan suhanó felhők hasát is felkarcolta, úgy ivott ha megszomjazott.
Hanem a szegény embernek legkisebb fia, az fejibe vette hogy megteszi és meg is lelte a felvezető utat a sziklának tetejibe. Ott, ahogy felért az oromra ott meg is látta valóban a füveket, amelyből szedett jó pár marokkal nagy boldogan. Azonban ahogy indult volna lefelé, hát a levezető ösvény bezárult és bizony lefelé út már nem vezetett a magasból.
- Oszt hogy jutott le ? kérdezte reszelős hangján az öreg
- Hát ő bizony kiállt a szikla tetejibe, hogy mindenki láthassa megmutatta keziben a tépett füveket, a gyógyírt és berejtette ingének keblébe aztán, aztán leugrott a mélybe.
A gyógyír jót tett a szegény ember betegségének, elűzte a kórságot, de szívébe beköltöztette az örök bánatot is egyben.

Hallgattak egy darabig - Hát erre sem igön vannak sziklák, köhintette az öreg ahogy megállt és rápöfékelt. - No de én mán ejszen itthun is vagyok mutatott le a gátról, az orgonás felé. Valóban ott támaszkodott egy megvénült cirkuszos lakókocsi, mellette itató vályú nyújtózott, no meg egy lajtos derékú szekér állt orra bukva. Kicsivel odébb, egy akácos alatt meg a birkák tömege látszott, de már felugattak a kutyák is…tán az öreg hangját megismerték, mert elhallgattak.  
- No oszt vigyázzék hazának, még két iramodásnyi lenne luval, magának se sokkal kerül többe időbe, de szöme legyen a lábának ebben a setétségben, nehogy betívedjék a lápba.
nyújtotta a kezét az öreg, azzal már gumicsizmás lába a gát oldalában dobogott le az akácos felé.

[Ket]

Ez annyira, de annyira jó! 
Én úgy "láttam", mintha egy Bendegúz forma fiú mesélne, majd egy felnőtt és kissé megtört férni állna a töltésen, miután a ló és lovasa elvágtatott.
Nagyon tetszett, köszönöm az élményt!
 

[Szürketestvér]

Lassan félrehúzódott a kocsival és megállt. Előtte sok-sok kőhajításnyin keresztül húzódott a gát, vagy töltés, hátán a töredezett aszfaltú úttal. Kiszállt a töltés szélére lépdelt, szembe vele messze, az erdők felett a folyó mögé búvott a nap. Csak a lángoló égalja jelezte, hogy merre bukik alá. A töltés alatt végigtekintett a cserjésen, beleszimatolt  a levegőbe fülei megnyíltak a madarak kiabálására, mintha alunni készülnének és mind-mind egyszerre akarná elvisongani, hogy mi történt vele eddig. Nyugat-délnyugatra, neki úgy tíz óránál a zöld és föld felett, Pentele ma már Újváros kéményei nyújtózkodtak. Mint kisujja körme akkorának látszott így a messzibe. Alább ereszkedett a töltésen, beleheveredett a fűbe, élvezte a fű illatát nyirkos érintését. Ahogy szürkült a madarak is halkabbra fogták magokat. A szúnygok elkerülték, pedig a cserjésekben a talpok alatt megállt a víz, a sok eső miatt, hamar kikelnek a lárvák, de úgy látszik nem merészkednek fel a töltés oldalába, vagy a szagom nem bírják vigyorodott el magában. Végighengeredett a fűvön, gyerekkora jutott eszébe. Már kinőtt a pendelyből mikor azt játszották kenyeressel, hogy oldalvást gurultak le a füves dombokról. Csupa vágás volt a testük az arcok is hiába védték karjukkal. Kijártak a lúkára játszani, amelyet sokszor víz lepett el néhol és otthona vót az mindennek, állatnak, tán betyároknak is. Egyszer holtat is leltek a nádas mentibe. Ki is jöttek a rendőrök, majd aztán elzavarták őket, hogy gyerekek még, nem kell ezt látniuk, amin igen megmérgesedtek a kenyeressel, mert hát ők találták meg és bizony jussuk van, hogy mindent lássanak, amit a rendőrök meg a hivatalos emberek művelnek aztán.
Lalika, jó kenyeres pajtásom gondolt a barátjára vajon merre járhatsz, van már 25 éve is annak, hogy nem láttuk egymást.  Bizony bejártuk a réteket, uralmunk aláhajtottuk a mezők apró népét, tudtuk hun vannak a kis vackorfák. Papsajtot majszoltunk, pipát faragtunk, száraz kórót szíttunk, adtuk a felnőttet.  Aztán csizmát is együtt húztunk katonáéknál, de aztán kit erre, kit arra vittek a zivatarok.
Most meg nézem az eget és füvet rágcsálok, gondolta, vajon merre járhatsz kenyeres pajtásom, így tűnődve nézte a magosban köröző madárpárt. Tán rétisas, vagy egerész…inkább egerész, találgatta, aztán egy versike jutott eszibe   -   " sólyom testvérem, fényes fehéren, be magasra felszállhatsz, be messzire elláthatsz.   "  -
 Tán ha felhághatnék oda a magasba én is, akkor messzire elláthatnék, éveken esztendőkön túlra is.
Eképp gondolkozott a múlton mire már be is alkonyult. Már a fülemüle is meg-meg szólalt hallotta bevezető kis füttyeit és már csattogott is egy keveset.
Menni kéne gondolta, amikor meghallotta a dobogást, elnézett Bács felé, onnan jött a hang a lápos irányából. Ló ez, és ha ló, akkor annak lovasa is van, de már meg is látta, ahogy egy lovas felhágott, a töltésről lekanyarodó bekötő út lankájára, majd azon átvágva ismét leereszkedve a töltés füves oldalában vágtatott feléje. Figyelte a megengedett gyeplővel száguldó pejlovat és lovasát, szinte látni lehetett, ahogy a szél sűvit hegyibe nekik. Hullámzó taréjba borzolja a paripa sörényét, messze nyújtotta hullámzó farkát. A lovason felül, csak egy mellény volt, amely mint rövid szárnyak repkedett a szélben. Ahogy eldobogtak mellette ló és lovasa, úgy érezte hogy gúnyosan vetnek rá egy pillantást, a férfire aki tátott szájjal áll a töltés oldalában, mögötte fenn meg az autója.
Elnézett utánuk, látta még nyereg sem volt a paripán, ló meg lovasa egynek tűnt az alkonyatban. Valami megcsavarta a szívét, mintha a múlt nyargalt volna el sebes hátasán, hogy vissza se nézzen.
 

[Szürketestvér]

......Nézte ahogy a favágók dolgoznak....egy ember felmászott az elágazó ágakra, amelyek egyenként is, a földközelben méter átmérőjűek voltak....A mászóvassal, belevágva a törzs testébe  haladt felfelé....ügyesen csinálták..nem reccsent, nem hasadt a törzs ahogy a fűrész lánca vágta a törzset.. A Tönköt melyet jóval méter fölött meghagytak, hat ember érte csak körül, hogy nyúltak, ropogtak az izületek, ahogy egymás ujjaiba kapaszkodtak....

Négy napig vágták az Öreg Fűzet, minden eges nappal egyre kevesebb törzs állt szembe a széllel.... volt a fa halában valami felemelő....nem hallatszott rekedtes recsegés,..nyikorgó súrlódás, ahogy a dőlő törzs...végig szántja testvér ágait...csak a tompa puffanás, a súly tompa zaja.....ahogy a földre döl...zuhan....Mint Muhinál...a magyar vitézek a magukra kapott páncéljukban omoltak a földre eygmás után a hordák ezer fogának marása alatt...."Krisztus" sikolthatták halkan, ahogy a vértek fogságában, éles kard vágta át a nyak inait, ahogy a durván kovácsolt lándzsa éle átdöfte torkukat és a kiáltás is vérrel teli hörgésbe fúlt. ...és  az ősi istenek sem segítettek, hogy is segítettek volna...megtagadva mocsarakba száműzve.


A férfi elgondolkozott vajon mit suttoghatott az öreg fa a napok alatt.....látja e  elhúzódó halála közben a szivárgó ér túlpartján kicsi öccsét, ahogy erőbe fordul és nem lesz útjába, útnak kicsi háznak ........még..........

[Szürketestvér]

A gáti úton haladt. már messziről észrevette az öreget. Megállt mellette, felvette. –befelé, a faluba ? kérdezte tőle.
-aha, egy kis pihenő a kocsmában, köll az, hetek óta az állatok mellett, meg meghallgatom a híreket is – az öreg a rétek-mezők nyelvét beszélte elharapva a szóvégeket, letörve a mondatok elejét. Arca borostás volt, ruhájából áradt a birkák illata, amely keveredett a dohány, meg az ázott kutyaszőr testes szagával és az öntisztulás folyamatával. Gumicsizmája fekete matt, de tiszta volt, vastag barna kord nadrágja térde fényesedett csak.
Onnan gyün, ahun –e, ott lakik igaz -.intett fejével az öreg visszafelé, – igen –
-Jó vidék az, ottan a láp is, már ami megmaradt belőle – hunyorogtak a szemei az öregnek, amelyek körbejárták az autó belsejit. – jó paripa ez, nem ? Elmegy – felelte a férfi
Az öreg elterpeszkedett az ülésben- tuggya van ám annak a lápnak története is, ha igaz –
- és milyen ?
- valamikor rég, amikor még a vizek másképp kanyarogtak, nehéz lovak patái tépték fel a rétet, tán toportyánt űztek, vagy más vadat, kitudja, de nehéz lovakkal, meg vértekben inkább latrokat, kitudja. Nem vették észre, hogy rátévedtek a lápra, nem hallották a csörtetésben, hogy cuppog már a lovak patája, Mire feleszméltek már késő volt, szívta be őket a mocsár, Mind egytől-egyig, hogy felfalja testüket, aztán a maradékot kővé eméssze. Csak veres köpenyegük terült szét a zsombékon, ahogy süllyedtek mélyre. Nagyúr haladt elől, lecsúszott nyergiből, egyik kezével elsőszülött ifját tartotta felfelé, a másikkal a lova zabláját emelte, mint krisztus azon a fán, úgy süllyedt befele. Ajka az elfeledett istenekhez fohászkodott, az új egyistent átkozva…- rekedt volt az öreg hangja, meg is bicsaklottak szavai, ahogy az autó áthaladt egy-egy gödrön, de szavai ősi regét festettek a gáti út köré…
-…és amit, vagy akit üldöztek az nem veszett oda ?
- nem a, annak lábában is szeme volt, meg a nádi rigó füttye vezette tán – mesélték- de azt is mondják az esztendő egy napján, annak éjjelin, amikor hirtelen köd lepi meg a lápot, csönd is lesz egyhamar, még a róka is a vackán marad, a baglyok sem vadásznak, akkor megnyílik a láp. Ha jól fülel az ember és bátor is, meghallhatja a lovak halálnyerítését, vitézek buggyanó hörgését. De azt is mondják jaj annak az élőnek aki ekkor a lápon van, beszívja őt a múlt. – az öreg szemei kíváncsian, sandán pillantottak a férfire…
- mikor van az a nap, vagy az az éjszaka ? - valami szorongást érzett  a férfi a mellében, amikor feltette a kérdést
- az ? amikor a veres virágok elhervadnak ottan a lápon.-
- bátyám, azok virágoznak ott sokáig, valami gazfajta az, nem tudom a nevét, jártam arra, láttam is. –
- mindegy, azt mondják hogy van egy nap, amikor elhervadnak nagy hirtelen, de lehet aki meglátja, az már nem látja meg a hajnalt, lehet örüljön neki. –
-hm..minden tájnak meg van a legendája, maga titka, aztán vagy őrzik a nyelvek, meg a fülek, vagy nem, na de itt a kocsma, itt jó lesz ?
 -Igen, ha van még nyelv ami megőrizze…hamar ideértünk, itt jó lesz bizony és köszönöm – kászálódott ki az öreg az ülésből, - a francokat ennek a kilincsnek- matatott az ajtón, de meglelte hamar. Intett még, aztán lassú léptekkel megindult a kocsmaajtó felé.
Visszafelé megállt a férfi a kocsmánál – amúgy mindig megszokott – kérdezte a csapost az öregről, az meg mondta már elment, valaki kivitte a nyáj  felé, de nemsoká megint jön, mert lassan számadás napja lesz.
Hazafelé ahogy döcögött az úton arra gondolt bizony lassan számadás napja lesz, az is eljő minden évben….ecccer

[Szürketestvér]

A lány belépett a csónakba. Imbolygott a ladik, de a lapos feneke bírta a mozgást. Előre húzódott az orr részbe.
-Üljék le, tettem pokrócot a padra, hideg már a hajnal.- mondta az öreg ahogy bekászálódott a ladikba, nyögve elhelyezkedett a farrészen - no meg a köd is leszáll a deszkára, de vastag a pokróc – morogta az öreg ahogy eloldotta a kötelet a vízbe vert póznáról.
A lány végig nézett a vízen, sötét volt a színe, felette köd, vagy pára gomolygott, a levegő is nyirkos volt, összehúzta magát, didergett. Bár nem tudta, hogy a levegőtől, vagy a rá váró feladat ültetett reszketést a testébe. A táskát letette maga mellé, koppant a fenékdeszka, az öreg oda is pislantott. Csend volt a vízen…az öreg evezni kezdett  hátul, egy lapáttal, előbb ellökte a parttól a csolnakot, majd belemerítette, húzta, fordította és már siklott is a vízen.   
A lány oldalról dobogást hallott, ahogy kiértek a nádból arra felé nézve látta, hogy két férfi áll egy stégen, a horgászbotokat tekerték, szedték be.
- fogtak valamit – szólt hátra az öregnek
- nem, csak beszedik a horgokat… ne akadjon bele a lelke, ahogy elnyugszik -folytatta az öreg két húzás után.
Lassan haladtak befelé, ahogy ahogy a part távoldott, úgy bontakozott ki a túlparti nádas, aztán az öreg megállt,
- ez már a mélymeder, itt van vagy 7-8 méter is a víz, itt,.ha úgy gondolja, jó lehet - és  az evezőt szinte rátámasztotta a vízre megállt a csónak.
- Ha feláll, csak nyugodtan biztos csolnak ez, és visszanéz ott jobbra a fák felett látni az öreg fűz tetejét, ha meg átnéz a túlra, a túl partra, ott hátul látni ott messze a szélmalmot, vagy mit, ami áramot termel tuggyja, a köd fölött, de az mán másik megye és messze is van.Ha meg hátranéz, ahunnan a víz folyik, arra van  Keve, meg főváros is, igaz az sincs azért közel .no ha gondolja itt jó…-
A lány kibontotta táskát kivette az urnát, csikorogva vette le a fedelét, nem értette, miért csikoroghat, talán az idő miatt, hideg van.
- szélirányba szórja- rekedt volt az öreg hangja
Felállt a lány, elnézett visszafelé ahonnan jöttek, nézte a nádas bevágásait, sejtette inkább, mint látta, hogy a két férfi ott áll az összetákolt fastégen és őket figyelik. A köd hosszú foltokban nyújtózott végig a vízen, elnézett a folyás irányba, bár csak gondolta, hogy arra folyik a víz, mert hát az öreg mindig arra mutatta, hogy „lefelé” korábban. Csobbanásokat hallott, élt a víz, mozgott az élet benne.
Megemelte a kis urnát – nyugodj békében – suttogta és ahogy a filmeken látta, széles mozdulattal fordította az urnát a sötét víz felé. A pára szinte elnyelte a port, a hamut, de aztán látta, hogy a vízre telepszik egy pillanatra aztán már nem is látszott. 
A loccsanásokon kívül csend ült rá a vízre, a levegőre, az öreg hátul megmoccant. Hátrapillantva látta, hogy az öreg az ócska viharkabátja mélyéről egy fémkulacsot húz elő, komótosan letekerte a kupakját aztán félrehajtotta azt, - Légy eledele a víznek, nyugodj békében és vigyázz ránk itt maradtakra – morogta az öreg szinte szégyenlősen, aztán a víz felé löttyintette a kulacsot, majd a lány felé nézett és nyújtotta felé - húzzon belőle, jó fajta saját főzés – mondta neki
A lány nézte az öreget a széles kezét, benne a kis kulacsot, látta mögötte a partot. Szinte érezte az öreg vastag viharkabátjának melegét, ahogy megvédi a ködtől, esőtől. Most vette csak észre hogy frissen borotválkozott az öreg.  Megkívánta a kulacsot, érezte a tartalmának erős illatát már talán nyúlt is volna feléje, de aztán meggondolta magát – nem, köszönöm - mondta halkan, nem lehet, leült a padra elrévedve nézett a part felé. Nem is vette észre, de önkéntelenül rátette a hasára a kezét, benyúlt kabátja alá a pocakjára…gondolatai száguldoztak..mostanában kívánós vagyok és már biztos volt benne…
Az öreg észrevette, vén szemei sokat láttak már- mehetünk vissza meg ne fázzon, nyirkos az idő, csontig hatol, aki nem szokta annak nehéz ez –
Jó ember volt az apja folytatta reszelősen, rágyújtott és húzott egyet az evezővel
- Mostohaapám volt- mondta a lány nézte az öreget, ahogy evezett nyugodtan megfontoltan, szájában lógott a cigaretta
-Ühüm- dörmögte -.jó ember vót…de az asszony …az anyukája elvesztését- kivárt kicsit az öreg…azt nem bírta el….elhagyta a hangja, a lelke…a fiú sem jelentkezett - szemei kiváncsian hunyorogtak a lányra, de az nem válaszolt. Az anyjára gondolt, a gyászra amely csak jóval később fogta satuba a lelkét…emlékezett a férfire, ahogy állt a szertartáson, mint egy szikla, az arca is kőből volt, de látszott hogy derékba hasította a viszafordíthatatlan. A fiú, talán ha egyszer látta, mostohabátyját, senki nem tudja merre jár a világban. Látott fényképeket róla, ahogy áll büszkén, idegenben kóborolva, csavarogva. Tékozló fiú gondolta, aztán bepárásodtak szemei, hisz én sem voltam különb.

Aztán ahogy a partra értek, észrevette a két férfi ott oldalt már pakolja vissza a szerelést, dobják be a horgokat. Az öreg kimászott a partra, kikötötte a csolnakot, kezét nyújtotta lánynak, ahogy segítette ki a partra. A lány rátámaszkodott a kinyújtott karra, érezte a viharkabát viaszkos vastag vásznát és alatta mintha gerendát markolt volna.
- Köszönöm, köszönök mindent a segítségét.- mondta az öregnek
 Az meg nézte a lányt, - ő így akarta, hát így is lett és ez így helyes -mondta,  halk és rekedt volt a hangja…talán a cigitől amit elszívott, a szemi is furcsán csillogtak…
- A házra vigyázzon, jó ház az, ne féljen tőle, a lelke, a lekük már rég eltávozott onnan -folytatta az öreg -– már a vízen van és vigyázz a magunk fajtára – mutatott hátra az öreg 


A lány körbenézett a házban, a nappaliban, megállt a polcon levő kis fénykép előtt.. nézte az anyját és a mellette levő férfit …ameddig tudtatok vigyáztatok egymásra suttogta maga elé…és rám is, ránk is vigyáznak simogatta meg hasát.
Bezárta az ajtót, beült az autóba…elgondolkozott 5 órája van, hogy kiérjen a reptérre és még be kell mennie az ügyvédhez is. Ahogy elhaladt az öreg fúz mellett, látta annak foltos kérgét, vagy csak látni vélte, a foltokat rajta…