Üdvözlünk, Vendég. Kérlek jelentkezz be vagy regisztrálj.
2018.02.24., 05:21:40
Főoldal Súgó Keresés Bejelentkezés Regisztráció
Hírek:
Az Unio-Trans Kft. megkezdte az EKÁER ügyintézési és tanácsadási szolgáltatását!

Galériák

Akela galériája
AKI... galériája
Amadeus galériája
Atom Manó galériája
Csuhás galériája
Gazember galériája
Ine galériája
Ketrin galériája
Mikulás albuma
100/2 galériája
RH galériája
Szürketestvér galériája
Zzsolti galériája

Irodalmi rovatok

AKI...
- Egy halál margójára

Amadeus
- Húsvéti gondolatok

Atom Manó
Csuhás
- Kőszinteség

Esthajnal
Gondolkodó
Pumukli
- Úton

Saoma
Sapirico
Sven
Szivárvány
Szivárvány új írásai
- Hegyeim

Szürketestvér
- újra sólyom lehetnék

VN
- Mint te


Időjárás
Hőtérkép
Navigáció
Nosztalgia 32
Viadukt hírek
Blogtér
Régi fórumok
Galériák
32-es Galériák
Kapcsolat
Áraink
Impresszum


32 közösségek

Harminckettesek

Twitter

Yamm

Közérdekű

felel.hu - kérdezz és a közösség válaszol




Tiszta dili - Velünk bátran szórakozhatsz!


Programmester - Nemzetközi rendezvénykereső, programajánló.


Bohócdoktorok

Reklám

Ha egészséges, szép füvet szeretne, elengedhetetlen a gyepszellőztetés!
Makita UC3041A Elektromos láncfűrész


Viadukt - Híd, ami összeköt

Vám tanácsadás, export-import vámkezelések, termékdíj ügyintézés, EKÁER ügyintézés,tanácsadás
Harminckettes  |  32-es fórum  |  32-es közélet (Moderátor: AKI...)  |  Téma: szűkebb pátriárkánk (Aki és Csuhás után szabadon) 0 Felhasználó és 1 vendég van a témában
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: szűkebb pátriárkánk (Aki és Csuhás után szabadon)  (Megtekintve 10364 alkalommal)
AKI...
Globális moderátor
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 36 847



Profil megtekintése WWW
« Válasz #43 Dátum: 2017.07.22., 15:41:36 »

Csúnya, igaz….mondta az asszony. Lába fel volt pócolva, a kórházi ágyon. Lábszárán elöl nyitott volt a vágás, jól látszott a kék színű cérnával varrt, vagy harminc öltés.
A férfi elvigyorodott, - hát olyan mintha a Laji bá pónija sípcsonton rúgott volna, ottan hagyta a kis patkója nyomát. –
- Bolond – mondta az asszony, bár igaz tele vagyok már hegekkel. A hátam, a vállam, a combomon, karomon és a keblem felett is.
- Az már igaz, úgy nézel ki mint aki Zrínyi mellett rohant ki a törökre, - simogatta meg az asszony kezét a férfi, aztán csak tartott keziben a kicsi tenyeret. - ám te keresztülvágtad magad rajtuk míg az öreg bán meg ottan maradt. – folytatta - No még ezért is vagy nekem olyan becses.
Ezen aztán jót nevettek.
Holnap hazaengednek – mondta az asszony – de jönni kell majd a kontrollokra.

Aztán amikor vezetett hazafelé, már a bekötő-dülő úton járt, amikor úgy érezte félre kell állnia. Egyszerűen csak leállt a szétforgácsolódott út szélin, leállította az autó motorját és hallgatta a madarakat. A kora estét megtöltötte a madarak kiabálása, zengett a liget, zengett a csalitos. Az előtte nyújtózó poros út üres volt. Nem látszott a patak, csak az út ahogy aláereszkedett a látótérben, vagy másfél kilométerre előtte. Ott van a híd és a kis patak, aztán még 300 méter és az erdő. Aztán meg pár kődobásnyi és ott a telep, meg a ház. Ami most üres. De holnap már újból vidám lesz a ház, nevetnek a falak is. A kertben kihúzza magát a tiszafa is. Még a telet megszenvedett babérbokor is zöldebben hozza a hajtásait. Jó lesz.

Elmorfondírozott igen 20 éve volt az első metszés, akkor altatták is, aztán 17 évig szünet volt, most már viszont a dolgok összetorlódtak. Ez nem jó. Csak úgy fél elmével, kicsi hátsó gondolattal gondolkozott el rajta, hogy a szike nem lesz mindig megoldás.
Elébb vagy utóbb jön a gyógyszeres és kemós kezelés, de evvel most nem kell foglalkozni, most még nem. Meg hát nem is biztos. Meg hát vannak csodák is. 
 


Csodák márpedig vannak, csak erősen kell hinni bennük!  _lov_
Naplózva

„Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”  (A.S.E.)
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #42 Dátum: 2017.06.22., 19:51:08 »

 Csúnya, igaz….mondta az asszony. Lába fel volt pócolva, a kórházi ágyon. Lábszárán elöl nyitott volt a vágás, jól látszott a kék színű cérnával varrt, vagy harminc öltés.
A férfi elvigyorodott, - hát olyan mintha a Laji bá pónija sípcsonton rúgott volna, ottan hagyta a kis patkója nyomát. –
- Bolond – mondta az asszony, bár igaz tele vagyok már hegekkel. A hátam, a vállam, a combomon, karomon és a keblem felett is.
- Az már igaz, úgy nézel ki mint aki Zrínyi mellett rohant ki a törökre, - simogatta meg az asszony kezét a férfi, aztán csak tartott keziben a kicsi tenyeret. - ám te keresztülvágtad magad rajtuk míg az öreg bán meg ottan maradt. – folytatta - No még ezért is vagy nekem olyan becses.
Ezen aztán jót nevettek.
Holnap hazaengednek – mondta az asszony – de jönni kell majd a kontrollokra.

Aztán amikor vezetett hazafelé, már a bekötő-dülő úton járt, amikor úgy érezte félre kell állnia. Egyszerűen csak leállt a szétforgácsolódott út szélin, leállította az autó motorját és hallgatta a madarakat. A kora estét megtöltötte a madarak kiabálása, zengett a liget, zengett a csalitos. Az előtte nyújtózó poros út üres volt. Nem látszott a patak, csak az út ahogy aláereszkedett a látótérben, vagy másfél kilométerre előtte. Ott van a híd és a kis patak, aztán még 300 méter és az erdő. Aztán meg pár kődobásnyi és ott a telep, meg a ház. Ami most üres. De holnap már újból vidám lesz a ház, nevetnek a falak is. A kertben kihúzza magát a tiszafa is. Még a telet megszenvedett babérbokor is zöldebben hozza a hajtásait. Jó lesz.

Elmorfondírozott igen 20 éve volt az első metszés, akkor altatták is, aztán 17 évig szünet volt, most már viszont a dolgok összetorlódtak. Ez nem jó. Csak úgy fél elmével, kicsi hátsó gondolattal gondolkozott el rajta, hogy a szike nem lesz mindig megoldás.
Elébb vagy utóbb jön a gyógyszeres és kemós kezelés, de evvel most nem kell foglalkozni, most még nem. Meg hát nem is biztos. Meg hát vannak csodák is. 
 
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #41 Dátum: 2017.05.27., 21:49:51 »

Nézegette a cipő talpát. Eléggé el volt már vékonyodva a sarokrészen. Alig lehetett pár milliméter a vastagsága. Hmm- gondolta ezért érezte a köveket némelyik lépésnél. Ezt a cipőt felzabálta ez a fránya bekötőút. A mart aszfalttal leszórt út, amelynek terítése során kispórolták a kötőanyagot. A javításoknál csak eccerűen a kátyúkba beleseperték az őrleményt. Aztán ugráltak rajta egy kicsit, hogy tömörödjön, majd mentek tovább a másik kátyúhoz. Abból meg volt bőven.  Így volt. Látta. Na mindegy- ez a cipő már a kukáé- gondolta.  Aztán a polcon talált egy régebbi edzőcipőt, olyan nevesincs kínait. Még a hőskorból. Az egyiknek, a ballábasnak az orrészénél csöppet már megindult a ragasztás, valószínű nagy esőben beázik. De még pár kilométert kibír.  Tett bele egy rugalmas betétet, aztán felhúzta. Nem is rossz-gondolta.

Később ahogy egyenletes tempóban gyalogolt meg volt elégedve a cipővel. Sőt….jobb mint a régi. A hídnál, az 1,1 kilométeres résztávnál  az óra alapján még a szintidőt is megjavította 5 másodperccel. A híd után az emelkedőn általában lassítani szokott a tempón, de most nem tette. Jobban figyelt az ütemre és a technikára, de sebesebben haladt. Számolgatott, tervezett. Hat szakasz oda és vissza is. Ez az alaptáv, az időmérős táv 5,1 km. Egyéb napokon tovább megy, végig a gáton, néha egészen a zsilipig, vagy még tovább. De azokat soha nem bontotta szakaszokra, azok csak úgy vannak, egy etapnak számolva oda, meg vissza is egy etapnak. Mindegy hány kilométer. A lényeg csak ez az első 6 etap.  Minden kéthétben egy alkalommal csak ezt a távot teszi meg és időt mér. És az időnek javulnia kell mindig.  De ma nem mér, mármint „hivatalosan”, ma hosszabb táv lesz. Gondolkodott tovább. A híd utáni 3. szakasz emelkedője után felér a „fennsíkra” és  kezdődik a 4. szakasz. Ez gyilkos, főleg melegben, főleg ha szél is fúj. Mindegy milyen irányból fúj, vagy „odafele”, vagy „visszafelé” mellbe kapja. Na és a szélre amúgy is figyelni kellett. Ha mögüle fújt, az azért is jó mert meghallja ha autó közeledik, le tud húzódni az út szélire. Ha szembe fúj, akkor néha-néha hátra kell tekintgetni – ez meg ugye időt vesz el, még ha csak 1, vagy 2 másodperecet akkor is – hogy észrevegye ha jármű jön. Mert a szembe szél elviszi a hangot, meg amúgy sem igazi már a hallása. Bezzeg az asszonyé, azé mint a denevéré.
A minap is a rövid kis zivatarban, szembe és mellbe verte a szél meg vele az eső is. Már szinte otthon volt, alig 700 méter lehetett vissza, amikor meghallotta az autót mögüle, de már igen közel volt. Le is lassított mellette és kiszólt a vezető, hogy elvigye-e, mármint az eső miatt. Ő meg csak elmosolyodott, dehogy – mondta, bírom, de azért köszi. Aztán ahogy az autó elhajtott megelőzve őt, az arca elkomorodott. Bírni kell gondolta, hiszen megfogadta.. És ha egyszer felvetődött a fejében, akkor meg kell csinálni. Mert eldöntötte, ha megcsinálja a rekordokat, az új és újabb célokat akkor jó lesz. Minden jó lesz. Mert akkor az asszony is meg fog gyógyulni, mert ő megtesz mindent, amit megfogadott az ő részéről.
Gyalogolt tovább, vitték tovább lábai és vele együtt a gondolatai is. Jó a cipő- gondolta kibír talán egy-két hetet, csak ne ázzon meg. De lehet hétvége felé a kórházból hazafelé jövet beugrok egy sportboltba és nézek egy normális strapás cipőt. Kell. Csinálni kell. Közben elért az 5. szakaszhoz. Ez rövid kis táv volt, vagy 300 méter, de az út az hepe-hupás és a mart aszfalt kis göröngyei meg-megcsúsznak az ember talpa alatt. A 6. szakasz se volt hosszú, ám a végén ott nyújtózott egy erős, a töltésre vezető emelkedő. Amint felért a gátra, vagy töltésre az utolsó szakasz „meredélye” után vagy visszafordult, vagy jobbra kanyarodott és talpalt tovább. Most is így tett, jobbra fordult és az órája alapján biztos a szintidőn belül volt. Ha most visszafordulnék biztos megen javítanék az alapidőn, gondolta. De ma nem. Ma csak talpalok. Majd jövő héten. Ilyenkor a fejében szárnyaltak a gondolatok. Időt, tereket átugorva rémlettek fel történetek, napok, évek, pillanatok, arcok.

Eszibe villant, mostanában többször is már, hogy valamikor régen még gyerekkorában, a mama mindg kezibe nyomta és  mondta, hogy olvassa el a Sadako élni akar című könyvet. Igen talán ez volt a  könyv címe. Egy kislány, aki darvakat hajtogatott papírból és ha teljesít, összehajtogat egy adott  mennyiséget, úgy magának…akkor életben marad, akkor meggyógyul. Arra nem emlékezett, hogy a történet alapja melyik atomtámadás utáni esemény lehetett, a Nagasaki, vagy a Hirosima utáni. Nem ez a lényeg. Hanem az hogy nem olvasta el a könyvet, soha. De a fejiben benne maradt, amit a mama mesélt róla. Legalábbis ez a részlet, ez a lényeg. Most. Pedig gyerekkorában sokat olvasott, főleg nyáron a mamánál. Nappal künn játszottak a réten, vagy a falu lejtős focipályáján és a mezőn, este meg az ágyban a kislámpa fényinél olvashatott. Közben hallotta, hogy az egerek a padláson mocorognak, reszelik a fogaikat. Mindig attól tartott, félt, hogy eccercsak lepottyan egy, vagy kettő a padlásról, le a szobába. De nem esett le, soha egy se.

Már visszafelé haladt, a gondolatokkal az idő és a távolság is repült. Úgy számolta kb. 10 km-es lehetett, vagy lesz a táv mire hazaér. Igen, a leágazó a pákászok felé az kb. 5 km lehet és onnan vissza megen öt, az tíz. És már az utolsó szakasz előtt áll.

Lódobogást hallott, vagy csak a vér kezdett zakatolni a fülében. Nem lassított, hiszen már csak pár perc és pihenhet. Mintha valami elsuhant volna a tekintete előtt, aztán megint. Megbotlott. Nem állt meg. Növelte a tempót, újabb árnyak suhantak el szeme előtt, pedig nem is sötétedett. A dobogás is erősödött, már mellette volt. Oldalra nézett, fekete ló, sötét lovassal és ahogy újra megbotlott önkéntelenül kapaszkodott a felé nyúló a segítő, sötét kéz felé. Az megragadta és maga mögé emelte aztán a ló vágtatni kezdett.  

Az erdőgazdálkodási társaság két hazafelé tartó munkása lelt rá, ahogy féloldalára dőlve feküdt az út mellett. Már nem lélegzett. Tenyere véres volt, talán esés közben sebződhetett meg az út apró köveitől.  Kinyújtott jobb kezére borult arcára odaragadt valami keserű mosoly. Olyan félmosoly, mint aki felfogja, de el nem fogadja, hogy nincs mibe megkapaszkodnia, mert azt a valamit már el nem érheti.

                                                                            (Egy régi barát emlékinek)

A bátyó hátradőlt az íróasztal mellől. Letette a tollat és becsukta a füzetet.
Aztán később mikor bezárta maga mögött a kaput, a kulcsot mélyre csúsztatta övtáskájába, hogy el ne hagyja. Kicsit átmozgatta tagjait, majd nagyot lélegzett és elindította a nyakába akasztott könnyű stopperes órát.  
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #40 Dátum: 2017.04.13., 19:09:38 »

- Juhfarkot? – kérdezte a csapos,  
- nem, inkább csak egy vizet, meg egy kis zacskó magot, régen köpködtem már- felelte a bátyó.
- a vérnyomás mi? – rakta ki a pultra a kis flakon ásványvizet, meg a zacskó szotyolát a csapos. – magas he?- folytatta, pöckölt odébb egy kába legyet, le a cementlapra. – ezek a legyek, hogy essen beléjük, már megjelentek –
A bátyó egy darabig nézte a szürke, apró fekete szemcse mintás padlón a leesett legyet, mert az mintha magához tért volna, odébb és odébb rezegtette magát. Aztán megtekerte a flakon kupakját és ivott egyet. Jól esett. Leült az egyik asztalhoz, onnan jól ki lehetett látni a főútra, aztán átellenben a kis benzinkútra is. Megbontotta a zacskót is. Dobott is mindjárt egy magot a fogai közé. Örömmel nyugtázta, hogy nem avas a szotyola, de kellemesen pörkölt. Nem kell köpdösni a romlottat. Edényt nem kért a héjhoz, úgy ette héjastul, összeropogtatva. Így ette már amióta az eszét tudta.
- Hallotta-e hogy megholt a Gizus…. Könyökölt ki a csapos a pultra, aztán mivel összeráncolta a homlokát az egyetlen vendége, folytatta – tuggya, a Géjza volt neki az embere. – A Géza mormolta a bátyó, így már beugrott, az inas, barna húzott szemű kun ember, meg az asszonya. Vékony magas nő, csontos arccal, szomorú nagy szemekkel.  Mindig bicajjal jártak, nem volt állandó munkájuk, napszámba mentek, lényegében bárkihez. Házuk sem volt, lakásuk sem emlékezett,  valahol, vagy valakinél húzták meg magukat.  Talán fizettek a szobáért, talán nem.  

  - Nem jönnek be már együtt a szettért a kocsmába - morfondírozott magában a pultos. Igen a szett, ez is eszibe jutott, Jöttek hajnalban kerékpárral, ahogy mindig. Aztán mentek oda, ahová kelletett épp dolgozni, de előtte a kis kocsmában bedobtak ketten egy-egy szettet. Egy kávét, egy kis barackpálinkát, és egy kisfröccsöt. Ez volt a szett. Általában hitelre. Aztán délután, amikor visszafelé kerekeztek a munkából, kifizették amikor megálltak újabb szettért, vagy szettekért. Napról, napra éltek, pedig a Géza  ért sok mindenhez, a földhöz, az állatokhoz, öléshez, nyúzáshoz. Birkát is nyírt és igen jól, Vitték, vagy viszik is mindig, ha olyan a munka.  A Gizus meg ment mindig vele, segített neki, illetve elvégezte a nőkre való munkát a házaknál. Aztán néha Gizus begőzölt, eltűnt pár napokra, senki nem tudta merre járt. Ilyenkor Géza csöppet szomorkodott, aztán amikor Gizus újból megjelent elverte az asszonyt egy kicsit és utána minden ment tovább a régiben. Emlékezett egyszer még a bátyó felesége adott a Gizusnak egy szőlőzsírt az ajkára, úgy télidőben. Olyan cserepes volt a nő ajka, hogy a volt Dózsa mgtsz kocsiszínjének teteje elbújhatott volna mellette. Emlékezett, a Gizus el sem akarta fogadni, hogy ő nem tudja ezt kifizetni. Meg is mérgesedett az asszony, hogy nem pénzért adja, csak hogy rossz nézni és használja egészséggel, na úgy elfogadta nagy nehezen. Fura egy páros volt, az egyszer szent- gondolta a bátyó.  Állítólag a nőnek több gyereke is volt, mind intézetben. Azt is beszélték, vagy beszélik, hogy mielőtt még a Gézával összeállt, akkor sokan használták és mindig úgy maradt, teherbe. Aztán, persze állítólag az egyik gazdag parasztember „kötette el”, hogy ne maradjon már mindig úgy.  

- Adj egy decit szólt oda a csaposnak. Az szélesen elmosolyodott, - na azért, már komolyan azt hittem baj van, dünnyögte. Kivette a hűtőpultból a Juhfarkas üveget és töltött. Nem méricskélte, hanem úgy kb…meg hát jó szeme volt az ilyesmihez.
- Szóval, jó pár hete, hogy kórházba került. – tette le a poharat a bátyó elé az asztalra – azt mondta az embere a Géza, hogy rákos szerencsétlen nő, belül mindenhol. Még pár napja is pénzt mindenkitől, hogy gyógyszerre kell, meg hogy meg fog gyógyulni. Adtak is neki sokan, aztán nemrég meg kiderült, hogy a Gizus már 10 napja meghalta magát a kórházban.  
- Hát azért ez nem szép – kortyolt bele a pohárba a bátyó – nem bizony, meg is orroltak páran rá, de tuggya hogy van ez, Gizus csak egy nő, volt a Géza meg majd megen kell. A földeken a munka garmadában, aztán ott vannak a birkások oda is kell majd, ért hozzá. – kivárt kicsit a csapos aztán folytatta -  itt ebben a faluban nem igazán veszik a nőket sokba, főleg a régiek.  

Aztán jóval később, amikor a bátyó ballagott hazafelé a hosszú, egyenes bekötőúton eszibe jutott, hogy régebben az út melletti földeken cukorrépát is termesztettek. A kitermelt, és hegyekbe hordott répát őrízték a Gézáék. Egy vasbodega volt lerakva az út mellé, abban laktak addig. Aztán arra is emlékezett, hogy a két szerencsétlen egyszer egy 17 tonnás magasított platós Liazt pakoltak teli a répával, úgy a kezükkel. Épp nem volt munkagép a közelben, a szállítás meg fontos lehetett. Hát ahhoz kellett igazán derék, a sok hajigáláshoz. Tudtak dolgozni az bizonyos, csak az élethez nem értettek. Talán nem is akartak.  
 Otthon mikor mondta az asszonynak a híreket az el is szomorodott kicsit és meg is jegyezte, hogy az a nő életiben talán soha nem volt boldog. Minden bizonnyal a kórházban is egyedül halt meg. - Gyújtunk érte este egy mécsest - mondta az asszony, - gyújtunk bólintott a bátyó, bár minden este meggyújtunk egy-egy mécsest gondolta. Aztán arra is gondolt, hogy mostanában, ezek a mécsesek egyre sűrűbben már egy-egy régi barát, vagy ismerős miatt is égnek.
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #39 Dátum: 2016.12.15., 21:04:48 »

Kiült a kis teraszra Háta mögött a fehérre lemeszelt falak jólesően sugározták vissza megvénült  testére az októberi nap melegét. Behunyta szemeit. Lábait, lábfejit beakasztotta a hokedli lábaiba és kényelmesen hátradőlt. Kezének hüvelykujját bedugta a lajbizsebbe, úgy hetykén, mint valamikor. Inas combjain megfeszült a bőr, felette a fényesre bővült nadrág eltakarta a már megszikkadt izmokat. Lehunyta szemeit, elmosolyodott. Újra gyerek volt, kis szurtos falusi legényke Tapsonyból. Jólesőn melengette a nap. Kicsit oldalra hajtotta fejét.

Újra katona volt, ahogy bevonult a „rosseb” bakákhoz*, újra látta Galíciát, aztán újra a fennsíkon volt, azon az istenverte fennsíkon és megkeményedett az arca, mosolya is elborult egy pillanatra. Aztán újra valami keserű-vidám grimaszba merevedtek ajkai, ahogy akkor a roham előtt. Át a folyón, a Piave mocskos, sáros vízén, mert azok a bosnyákok késtek a pontonnal. Montelló...eszibe jutott, hiszen soha nem felejtette el.... Utána kapta a nagyezüstöt....vagy a kicsit, vagy még előtte a galiciai árkoknál, nem is, vagy jóval később évek múlva, mindegy … régen volt...

Jólesően melengette a nap öreg testét. Inas combjain feszült a fényesre vénült nadrág, jobb kezének hüvelykje a lajbiban, igaz dohány nincsen már ott mint régen, sem pipa de már minek is. Csak a  kisezüst érdemérmet érzi ott, a többit valahová eldugta még valamikor.  

Nagyot lélegzett, még a megsovánkodott mellkasa is szétfeszült, ahogy akkoriban, régen, valamikor. Talán negyvenben, nem is tudja már...amikor bevonultak Kolozsvárra. Küldött is haza egy gyönyörű képeslapot. Aztat hitte ő is hazatér hamar.  

Újra látta maga előtt a a vasútpartot, a köveket. Óvatos léptei alatt meg-meggördült egy-két kő, szemei átfogták az otthoni porta hátsó részét, a kert végit. Nem látott ruszkikat.  Ám fiát sem látta, az asszony nem írta meg – igaz hová is – hogy negyvennégy végin a fiút is elvitte a háború.
Aztán később oda lett a föld, bár előtte a padlást is lesöpörték a hivatalos emberek....de legalább a porta megmaradt. Aztán az asszonyt is magához kérette az öregisten.

Csak a lányok, négyen maradtak mindenik már bekötött fejjel marakodnak a koncért a portáért. A legkisebb az nem...az idegenbe ment... Mérge is volt miatta, mert az a sűrű vérű, mokány bányászgyerek meg nem hajtotta busa fejit ő előtte pedig hát veje lett. Aztán őt is elnyelte az ablakok nélküli rusnya bánya.

Ő meg csak itt ül a gangon, és melengeti az őszi nap fáradó fényivel az egyre csak soványodó testit.  Nézi a legkisebb lányától – a kis maradéktól – való unokáját, az egyetlen fiút. Mert az bizony oldalazva próbál lelassult, mélázó tekintete elől bújva, átjutni a hátsó udvaron, hogy felfedezze a  kertnek végit. Derűs fény villan szemeiben ahogy odakaffant rekedt hangján a kis ravaszdinak.... „ottan van a varangyos béka, oszt majd a szemedbe pisil te gyerök. Ihun a helyed „  csap egyet combján a kifényesedett nadrágjára - ülj ide hamar....adok neked és mesélek valamit.

Aztán a délutáni, ferdülő nap fényiben a kicsi terasz fehérre meszelt falára kopott, de izgalmas képeket festett a szomorkás, néha katona nóták dúdolásába forduló halk hangú régi történet. Hallgatta azt egy  szürke göröngy is a lábaik előtt, odafülelt tüskéit rejtve a piros rózsa bokra is. Hallgatta azt a csöpp fiú is, markában alig fért el az érdemérem, ami azért már úgy lapult ott, mint jól elvetett mag a vetésben.
  
 
 

 * 44.  császári és királyi közös gyalogezred (rossebb bakák)

 





Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
AKI...
Globális moderátor
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 36 847



Profil megtekintése WWW
« Válasz #38 Dátum: 2016.09.19., 11:12:03 »

Sötétedik… Nehéz a levegő, ha elfekszek szorít mindenem. A gazda mellettem van, lábának támaszkodok, hozzádőlök. Így könnyebb. Künn kéne lennem, a ház körül, figyelni az éjszakát, amely tele van illattal és neszekkel. De most itt jó…fáradt vagyok. A fekete torzonborz sincs már sehol. Utoljára itt aludt a teraszon, orra, füle felém, de csöndben volt és nagyon csöndben. A gazda felemelte és elvitte….közben a gazda szeméből eső csöppent és azt mondta, maradjak a vackomon.  
Gazda most beszél hozzám, itt ül a vackom mellett erős keze simogat, megnyugtat. Azt mondja jó kutya vagyok…meg hogy tudom-e, a kutyák egyből a mennyországba kerülnek?
Világosodik…a gazda bemegy a házba, nekem meg dolgom van. Elrontottam…ebből  baj lesz…a teraszra nem szabad…gazda mérges lesz. Kimegyek a fűre, lehet elbújok….
Gazda nem haragszik…ide ül mellém a fűre, simogat, „öreg csibész kutya” mondja, aztán valakivel beszél abba a kis dobozba, amit a fülükhöz tartanak az emberek… azt mondja „ azt hiszem eljött az idő doktor úr…” aztán azt is, hogy, gyere menjük….elindulok…de gyengék a lábaim. A gazda asszonya emel fel, puha pokróchoz fog és beülünk a zörgő masinába. Ez jó….olyan, mint nagyon régen….akkor is így ültünk…a gazda elől, az asszonya mellettem hátul…és olyan boldogságos nap volt. Mert már napok óta kóboroltam…  Ők meg megálltak a masinával…a gazda füttyentett elő is bújtam rögvest a bozótból….régen volt. Boldogságos nap volt, mondták már hozzájuk tartozom. Gyönyörű nap volt, meleg, most is az, még az út is az, a zötyögős. Érzem az illatuk….Úgy ahogy régen..
…de most alszok egy kicsit.

Nehezen találta meg az átjárót az árkon. Többször is belegázolt a derékmagasságban felnyurgult, buja aljnövényzetbe az út mellett mire meglelte az átjárót az árkon.  Igazából csak két darab, ölnyi hosszúságú, combvastagságú nyárfa volt átdöntve az árok felett. Annak két partjára süppedtek a törzsek végei. Ez képzett kis hidat, átjárót félig bele merülve az alig csordogáló vízbe, a kis csatorna felett.
A többi már gyorsan ment. Igaz az ásást követően le kellett guggolnia a sarkára, hogy megpihenjen, mert nehezen szedte a levegőt. Aztán persze betudta ezt az átvirrasztott éjszakának, meg hogy szétmarták itt a lapályoson a szúnyogok és fedetlen lábait összekaristolta az aljnövényzet. Mert csak egy alig térd fölött elvágott nadrágot vett magára, és felülre is csak könnyű pólóinget húzott.
Aztán amikor végzett mindennel, az ásóra támaszkodott és elnézett az út felé. Lényegében itt kezdődött és itten is ért véget a dolog. Mert azt csak az öregisten tudja, honnan jöttetek és kitől, de erre leltem rátok, vagy épp leltetek ti ránk. Az egyikre nyár derekán, a másik, a torzonborz meg téli jégen futott majdnem a kerekek alá.
No hát, egymás mellett pihentek…két öreg csibész…mondta, gondolta. Hiszen itt és most nem kell szavakat kiejteni…a gondolat és érzés, olyan, mint az őszintén kimondott szó.
Vállára vette az ásót, már nem kellett keresnie az átjárót az árok felett, ott volt a nagy fűzbokor mögött.  Visszanézett a fiatal makkfák felé, azt mondta a vadász felesége vagy húsz évig nem bolygatják a környéket, így legyen. Törölt egyet a homlokán, aztán a szeme körül is kicsit. Fújt egyet, lassan a déli erdőkre néz a nap, munka van otthon meg az üres porta.









 szégyenlem  szégyenlem  szégyenlem

Újra élem... Veled élem.... esik az eső... sűrű cseppekben.
Naplózva

„Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”  (A.S.E.)
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #37 Dátum: 2016.09.18., 18:31:30 »

Sötétedik… Nehéz a levegő, ha elfekszek szorít mindenem. A gazda mellettem van, lábának támaszkodok, hozzádőlök. Így könnyebb. Künn kéne lennem, a ház körül, figyelni az éjszakát, amely tele van illattal és neszekkel. De most itt jó…fáradt vagyok. A fekete torzonborz sincs már sehol. Utoljára itt aludt a teraszon, orra, füle felém, de csöndben volt és nagyon csöndben. A gazda felemelte és elvitte….közben a gazda szeméből eső csöppent és azt mondta, maradjak a vackomon.  
Gazda most beszél hozzám, itt ül a vackom mellett erős keze simogat, megnyugtat. Azt mondja jó kutya vagyok…meg hogy tudom-e, a kutyák egyből a mennyországba kerülnek?
Világosodik…a gazda bemegy a házba, nekem meg dolgom van. Elrontottam…ebből  baj lesz…a teraszra nem szabad…gazda mérges lesz. Kimegyek a fűre, lehet elbújok….
Gazda nem haragszik…ide ül mellém a fűre, simogat, „öreg csibész kutya” mondja, aztán valakivel beszél abba a kis dobozba, amit a fülükhöz tartanak az emberek… azt mondja „ azt hiszem eljött az idő doktor úr…” aztán azt is, hogy, gyere menjük….elindulok…de gyengék a lábaim. A gazda asszonya emel fel, puha pokróchoz fog és beülünk a zörgő masinába. Ez jó….olyan, mint nagyon régen….akkor is így ültünk…a gazda elől, az asszonya mellettem hátul…és olyan boldogságos nap volt. Mert már napok óta kóboroltam…  Ők meg megálltak a masinával…a gazda füttyentett elő is bújtam rögvest a bozótból….régen volt. Boldogságos nap volt, mondták már hozzájuk tartozom. Gyönyörű nap volt, meleg, most is az, még az út is az, a zötyögős. Érzem az illatuk….Úgy ahogy régen..
…de most alszok egy kicsit.

Nehezen találta meg az átjárót az árkon. Többször is belegázolt a derékmagasságban felnyurgult, buja aljnövényzetbe az út mellett mire meglelte az átjárót az árkon.  Igazából csak két darab, ölnyi hosszúságú, combvastagságú nyárfa volt átdöntve az árok felett. Annak két partjára süppedtek a törzsek végei. Ez képzett kis hidat, átjárót félig bele merülve az alig csordogáló vízbe, a kis csatorna felett.
A többi már gyorsan ment. Igaz az ásást követően le kellett guggolnia a sarkára, hogy megpihenjen, mert nehezen szedte a levegőt. Aztán persze betudta ezt az átvirrasztott éjszakának, meg hogy szétmarták itt a lapályoson a szúnyogok és fedetlen lábait összekaristolta az aljnövényzet. Mert csak egy alig térd fölött elvágott nadrágot vett magára, és felülre is csak könnyű pólóinget húzott.
Aztán amikor végzett mindennel, az ásóra támaszkodott és elnézett az út felé. Lényegében itt kezdődött és itten is ért véget a dolog. Mert azt csak az öregisten tudja, honnan jöttetek és kitől, de erre leltem rátok, vagy épp leltetek ti ránk. Az egyikre nyár derekán, a másik, a torzonborz meg téli jégen futott majdnem a kerekek alá.
No hát, egymás mellett pihentek…két öreg csibész…mondta, gondolta. Hiszen itt és most nem kell szavakat kiejteni…a gondolat és érzés, olyan, mint az őszintén kimondott szó.
Vállára vette az ásót, már nem kellett keresnie az átjárót az árok felett, ott volt a nagy fűzbokor mögött.  Visszanézett a fiatal makkfák felé, azt mondta a vadász felesége vagy húsz évig nem bolygatják a környéket, így legyen. Törölt egyet a homlokán, aztán a szeme körül is kicsit. Fújt egyet, lassan a déli erdőkre néz a nap, munka van otthon meg az üres porta.






Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
AKI...
Globális moderátor
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 36 847



Profil megtekintése WWW
« Válasz #36 Dátum: 2016.06.13., 18:08:53 »

Asszonta a vadász felesége, hogy a három tölgyfa szinte egy vonalban sorakozik, egymástól 8-10 méterekre.  Egy nagy bombatölcsér volt régen ottan – úgy mondta - aztán teknővé, horpadássá szelídült a gödör. A szélein nő az a három fiatal makkfa. Szerinte, vagy húsz évig biztos nem lesznek azok bolygatva. A gödör lenti lapályos részin meg akácok vannak, meg pár fűz is kinőtt. Maga a földterület, az a 10 hektár szántónak volt nyilvánítva, ám a terület bekötőút felé néző egyik negyede eléggé mocsaras, aztán igaz emelkedik a terület az út irányába, ám ottan meg a bomba csapódott be még a nagy háborúban. Az ingoványos részen meg a horpadályban és körötte annak szélein karéjban liget nőtt az évtizedek alatt. A megszáradt fűzek és akácok ellátták tüzelővel, vagy elegendő gyújtóssal a vadász családját.

Ahogy megállt az úton és elnézett délre szeme gyorsan meglelte a három makkost. Azt mondta az asszony, hogy a déli végin van eltemetve a „Rodi” a vadász drótszőrű vizslája. Úgy mondta, most már onnan figyeli, felügyeli a szántó utáni déli erdőket. Ez az ő földjük és a „Rodi”  biztos nem bánja, majd ha egy kis társa lesz neki, egy öreg kis házőrző. Temesse el oda, a tölgyfák északi végibe. Ezt mondta neki a vadász asszonya.

Átgázolt egy árkon, jó hogy felvettem a gumicsizmát gondolta, aztán 50 métert se kellett gyalogolnia a gyepes, gyéren bokros területen, hogy elérjen a horpadás szélihez. Valóban a három fiatal tölgyfa mintha kihúzott zsinór mellett nőttek volna, úgy sorakoztak. Alighanem délről észak felé. Legalábbis köbö… Mert a jó isten tudja pontosan, hogyan és merre iránylik az észak….de valahogy így, ez biztos.  Úgy nézte az aljnövényzet is egész tűrhetőnek tűnt, ahogy odalépdelt az első tölgyhöz a déli végen. Igaz balra, a horpadásban, ami lehetett kb…25-30 méter átmérőjű is, ott azért sűrűbb és bujább volt a növényzet,. Akadt ott bokor is meg nyurga fa is bőven. Igen, jó hely ez – gondolta. Meglátta a tölgy töviben a kőrakást. Nem is rakás volt, hanem 4-5 db, fehéres színű nagyobb, zúzott kődarab, talán mészkő. Nem értett hozzá.  Egyik-másik darab már belesüppedt teljesen a földbe. Szevassz „Rodi” mondta, vagy csak gondolta…de nem is ez a lényeg, hiszen az ilyen dimenziókban már nemcsak a kimondott szó a meghallható és a megérthető. Emlékezett a vadász öreg drótszőrű magyar vizslájára. Pár nappal megelőzte gazdáját – szinte megérezve annak halálát – múlott ki csöndben. A vadászt meg a kórházban rá két-három nappal kérette magához végleg az öregisten. Legyőzte a súlyos betegség. Ennek is már 8 esztendeje lehet – gondolta/mondta. Visszaballagott a sor északi végibe. Felmarkolta a korábban ledöfött ásót aztán a tölgytől balra, a fától két méterre ásni kezdett. Odébb kotorta a lehullott avart, meg a szél által odacibált kisebb ágdarabokat. Körbedöfködött az ásóval egy jó fél négyzetméternyi területet kijelölte a helyet. Gyorsan ment az ásás, a felső talajtakaró és az átvágott gyökerek után viszonylag gyorsan végzett a mélységgel. Méretre faragta a széleket. Örült, hogy a kicsit hajlított laposabb élű, rövid nyelű kundé-ásót hozta el. Evvel könnyen átvágta a gyökereket és a szűk helyen jobban mozgott.  Hamar végzett.

Éppen belefért a kis ládikába a kutya teteme. Alátette annak kedvenc pokrócát, rá is hajtotta azt, majd úgy rakta rá a fedelet. Egy pillanatra bűz csapta meg az orrát. Tegnap, amikor az orvos kinn volt még nem érezte. A doki azt mondta, holnap a vérvizsgálat eredménye után többet tud mondani. Adott valami injekciókat is. De azt is mondta, hogy sok reményt nem lát…

Nehezen mászott át az árkon a hóna alatt a ládikával. Meg is csúszott, a gumicsizma szára fölött beszivárgott békalencsés állott árokvíz. No meg a nadrágzsebibe bele-és telegyömöszölt kulé kövek is akadályozták a mozgásban. Az asszony nem jött át. Mondta neki inkább álljon meg az út szélin, onnan is odalát. Jobb is volt ez így. Legalább nem látta azt a pár könnycseppet szeme sarkában, amíg rákapargatta a földet a kis nyughelyre. Meg aztat sem hallhatta így az asszony, hogy bizony néha egyet-egyet szipog, mintha levesedne az orra. Pedig nem. Aztán kiegyenesedett elnézett északnak, az út felé…- Na – mondta/gondolta - öreg kutya innen látod mikor jövök, mikor megyek. Aztán eszibe jutott hogy lényegében innen vagy 500 méterre találta, ott kóborolt az úton. Befogadta, ennek már 7 éve. Akkor sem lehettél fiatal – gondolta/mondta – Nem tudtam mi legyen a neved, aztán „keresztségemben” a Sziszi nevet kaptad, arra hallgattál.  A régi kutya, a nagy vadász nem örült neked, de aztán csak elfogadtátok egymást. Én meg azt gondoltam ő „megy el” előbb, de most ő otthon ül a teraszon megszeppenve. Nem érti, miért feküdtél oly sokáig, mintha mélyen aludnál. Ahogy szoktál hason, fejed ráhajtva mellső lábaidra, hegyes fülekkel éberen és mégis örökre mélyen.  


Nyugodj békében, barátom öreg barátja!
 S�r
Naplózva

„Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”  (A.S.E.)
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #35 Dátum: 2016.05.02., 19:08:52 »

Asszonta a vadász felesége, hogy a három tölgyfa szinte egy vonalban sorakozik, egymástól 8-10 méterekre.  Egy nagy bombatölcsér volt régen ottan – úgy mondta - aztán teknővé, horpadássá szelídült a gödör. A szélein nő az a három fiatal makkfa. Szerinte, vagy húsz évig biztos nem lesznek azok bolygatva. A gödör lenti lapályos részin meg akácok vannak, meg pár fűz is kinőtt. Maga a földterület, az a 10 hektár szántónak volt nyilvánítva, ám a terület bekötőút felé néző egyik negyede eléggé mocsaras, aztán igaz emelkedik a terület az út irányába, ám ottan meg a bomba csapódott be még a nagy háborúban. Az ingoványos részen meg a horpadályban és körötte annak szélein karéjban liget nőtt az évtizedek alatt. A megszáradt fűzek és akácok ellátták tüzelővel, vagy elegendő gyújtóssal a vadász családját.

Ahogy megállt az úton és elnézett délre szeme gyorsan meglelte a három makkost. Azt mondta az asszony, hogy a déli végin van eltemetve a „Rodi” a vadász drótszőrű vizslája. Úgy mondta, most már onnan figyeli, felügyeli a szántó utáni déli erdőket. Ez az ő földjük és a „Rodi”  biztos nem bánja, majd ha egy kis társa lesz neki, egy öreg kis házőrző. Temesse el oda, a tölgyfák északi végibe. Ezt mondta neki a vadász asszonya.

Átgázolt egy árkon, jó hogy felvettem a gumicsizmát gondolta, aztán 50 métert se kellett gyalogolnia a gyepes, gyéren bokros területen, hogy elérjen a horpadás szélihez. Valóban a három fiatal tölgyfa mintha kihúzott zsinór mellett nőttek volna, úgy sorakoztak. Alighanem délről észak felé. Legalábbis köbö… Mert a jó isten tudja pontosan, hogyan és merre iránylik az észak….de valahogy így, ez biztos.  Úgy nézte az aljnövényzet is egész tűrhetőnek tűnt, ahogy odalépdelt az első tölgyhöz a déli végen. Igaz balra, a horpadásban, ami lehetett kb…25-30 méter átmérőjű is, ott azért sűrűbb és bujább volt a növényzet,. Akadt ott bokor is meg nyurga fa is bőven. Igen, jó hely ez – gondolta. Meglátta a tölgy töviben a kőrakást. Nem is rakás volt, hanem 4-5 db, fehéres színű nagyobb, zúzott kődarab, talán mészkő. Nem értett hozzá.  Egyik-másik darab már belesüppedt teljesen a földbe. Szevassz „Rodi” mondta, vagy csak gondolta…de nem is ez a lényeg, hiszen az ilyen dimenziókban már nemcsak a kimondott szó a meghallható és a megérthető. Emlékezett a vadász öreg drótszőrű magyar vizslájára. Pár nappal megelőzte gazdáját – szinte megérezve annak halálát – múlott ki csöndben. A vadászt meg a kórházban rá két-három nappal kérette magához végleg az öregisten. Legyőzte a súlyos betegség. Ennek is már 8 esztendeje lehet – gondolta/mondta. Visszaballagott a sor északi végibe. Felmarkolta a korábban ledöfött ásót aztán a tölgytől balra, a fától két méterre ásni kezdett. Odébb kotorta a lehullott avart, meg a szél által odacibált kisebb ágdarabokat. Körbedöfködött az ásóval egy jó fél négyzetméternyi területet kijelölte a helyet. Gyorsan ment az ásás, a felső talajtakaró és az átvágott gyökerek után viszonylag gyorsan végzett a mélységgel. Méretre faragta a széleket. Örült, hogy a kicsit hajlított laposabb élű, rövid nyelű kundé-ásót hozta el. Evvel könnyen átvágta a gyökereket és a szűk helyen jobban mozgott.  Hamar végzett.

Éppen belefért a kis ládikába a kutya teteme. Alátette annak kedvenc pokrócát, rá is hajtotta azt, majd úgy rakta rá a fedelet. Egy pillanatra bűz csapta meg az orrát. Tegnap, amikor az orvos kinn volt még nem érezte. A doki azt mondta, holnap a vérvizsgálat eredménye után többet tud mondani. Adott valami injekciókat is. De azt is mondta, hogy sok reményt nem lát…

Nehezen mászott át az árkon a hóna alatt a ládikával. Meg is csúszott, a gumicsizma szára fölött beszivárgott békalencsés állott árokvíz. No meg a nadrágzsebibe bele-és telegyömöszölt kulé kövek is akadályozták a mozgásban. Az asszony nem jött át. Mondta neki inkább álljon meg az út szélin, onnan is odalát. Jobb is volt ez így. Legalább nem látta azt a pár könnycseppet szeme sarkában, amíg rákapargatta a földet a kis nyughelyre. Meg aztat sem hallhatta így az asszony, hogy bizony néha egyet-egyet szipog, mintha levesedne az orra. Pedig nem. Aztán kiegyenesedett elnézett északnak, az út felé…- Na – mondta/gondolta - öreg kutya innen látod mikor jövök, mikor megyek. Aztán eszibe jutott hogy lényegében innen vagy 500 méterre találta, ott kóborolt az úton. Befogadta, ennek már 7 éve. Akkor sem lehettél fiatal – gondolta/mondta – Nem tudtam mi legyen a neved, aztán „keresztségemben” a Sziszi nevet kaptad, arra hallgattál.  A régi kutya, a nagy vadász nem örült neked, de aztán csak elfogadtátok egymást. Én meg azt gondoltam ő „megy el” előbb, de most ő otthon ül a teraszon megszeppenve. Nem érti, miért feküdtél oly sokáig, mintha mélyen aludnál. Ahogy szoktál hason, fejed ráhajtva mellső lábaidra, hegyes fülekkel éberen és mégis örökre mélyen.  
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
AKI...
Globális moderátor
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 36 847



Profil megtekintése WWW
« Válasz #34 Dátum: 2015.12.10., 17:17:33 »

Re:


Ismét csak csenddé lett a lelkem
elcsitult, s szűkké vállt a torkom;
nehezen megy be a levegő
de annál könnyebben buggyan szemem
sarkában szívem diktálta érzelem
Naplózva

„Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”  (A.S.E.)
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #33 Dátum: 2015.12.02., 20:05:47 »

  A mese szerint a falu öreg temploma előtt minden nap elgyalogolt a fiú, miközben a földeken dolgozó nagyapjának vitte az ebédet. A család nem volt buzgó hívő és talán titokban, magukban az ősi és elfeledett isteneket imádtak fohászaikban. De fiú minden egyes nap, amikor a dolog megkívánta – és az esztendő jelentős számú napjaiban ez bizony így volt – elbaktatott a kopott falú egytornyú épület előtt, odafelé teherrel, visszafelé üres edénnyel. Soha nem tiltották az épülettől sem annak kapujától, igaz arra sem kérte, vagy kötelezte senki, hogy átlépje annak küszöbit. Aztán egyszer megtette, óvatos csöndes, tétova léptekkel óvakodott előre miután halkan elengedte a templom kapujának óriási kilincsét maga mögött. Kis kezeit bedugta nadrágjának zsebeibe, mert nem tudta mitévő legyen velük, meg tán szégyellte is azok szurtosságát. Éber tekintettel, nyitott tág szemekkel araszolt előre az öreg sötétre barnult padsorok között. Látta a fényesre koptatott padok tetejin az ottan hagyott tömzsi kis könyveket, ám belelapozni, vagy csak megfogni sem merte azokat.  

A fiatal padre figyelte a fiút. Talán már egy éve is elmúlt, hogy ide, ebbe a domboktól és erdőkkel övezett kis faluba helyezték az egyházmegyétől. Hamar megismerte a falu lakóit, no meg a többi környező kis „puszták” templomba járó lelkeit. Ismerte látásból a kis legényt is, hiszen naponta látta, ahogy elhalad a templom előtt a közösségi földek, a közös legelők irányába. Ment a fiú, ha esett, ha fújt, vagy épp szerteszét ágazóan tűzött a nap. Néha az erdőn-mezőn átélt kalandokról meséltek vidám táncoló léptei, néha meg arról suttogott járása, hogy a szükség milyen nagyúr. Nézte a kis ifjút, ahogy óvatoskodott befelé, gondolta megszólítja a gyereket, megkérdezi mit, vagy kit keres, vagy csak hogy megelőzze, mert hátha lopni akar. Aztán várt, nem olyan fiú ez és a családja sem - vélte.

A fiú meg csak araszolt egyre beljebb a templom padsorai között. Vásott és halvánnyá fakult kék tornacipőjében – amelynek elejét kivágták, így onnan nagy lábujja ki-kitekingetett minden lépésnél – lépegetett beljebb a szemben magasodó főoltár irányába. Szürke, térdtől levágott szárú cájgnadrágja elejit, az övbújtatóba fűzött erős madzag fogta össze. Minden bizonnyal örökölte valakitől a nadrágot, mert derékban csöppet bő is volt neki. Inas, lebarnult lábszárai tele voltak karcolásokkal, némelyik hosszú csikaráson már száradt és kifehéredett a heg.
A templomhajó falának oldalán levő félköríves ablakokon beszűrődő fény sejtelmes világot és csöndet kölcsönzött a levegőnek. Nem olyan volt, mint künn a mezőn, vagy az erdőben az örökkön zörgő bokrok és susogó lombok között. Nem olyan volt, mint a Koppány vízében lábalni, kishalat űzni, vagy a kaszálók szélin, a csalitosban fogolmadárra vadászni. Itten a lába alatt a padló hatalmas, piszkos szürke kocka lapjai hidegen és keményen feszültek talpának.  
Megállt a padsorok véginél és csodálkozó szemmel bámulta a főoltárt. Tágra nyílt szemei be sem tudták fogni a mensára helyezett oszlopszékek feletti mozgalmas történetet. Az oszlopokkal keretezett szoborfülkében levő nőalak, Szent Katalin alakja és a többi szárnyas angyal és szentek szobrai az épület falai közé szorított némaságban is lenyűgözték őt, még szája is eltátódott.  Aztán levette szemét a néma, ám mégis mozgalmas főoltár aranyozott alakjairól és elnézve jobbra, észrevett a szentély oldalfalában megbúvó kis falbemélyedésben egy árva szobrot. Fellépett pár lépcsőfokot a leterített hatalmas szőnyegen, majd az oltárasztal mellett közelebb ment a fal mélyedéséhez. Kis szobrocska volt, alig lehetett nagyobb, mint egy felnőtt férfi alkarja. Egy nőalak volt karjaiban egy gyermekkel. A gyermek, anyja felé fordulva kapaszkodott annak nyakába. Az anya egyik keze a kisded derekát tartotta, másik a fején pihent, mintha annak hosszú haját simogatta volna. A két alak egységes egésze kecses ívet alkotott, talán egyetlen, nagy gyökérdarabból faraghatták. A festék alatt alig láthatóan, halvány hosszanti kis barázdák hullámoztak végig a két alakon. A gyermek oldalra nézett, szemei messze révedtek, mintha vágyakozna valamire.  A fiú sokáig bámulta a szobrocskát, szerette volna megérinteni, de nem merte. Aztán nagy hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette az ott lapuló félmaroknyi még pucolatlan papsajtot és a szobor talpa mellé a kis párkányra tette. Arra gondolt, ő tud szedni még bőven, hiszen belefér a délutánba, meg hát este csak lesz valami vacsora otthon.
 A pádre némán figyelte a fiút meghúzódva a sekrestye bejáratában, s a fiú még akkor sem vette őt észre mikor kiment a templomból. Miután becsukódott a templom ajtaja a fiú mögött, a padre kíváncsian ment oda a régi mécsesfülkéhez, vajon mit tett ez a kis fickó a szoborhoz, ehhez a gyönyörű, Szűz és a Gyermek szobrához. Megismerte rögtön a papsajtot, evett ő is ilyet gyerekkorában. Elvett egyet és kivette a kis szirmok közül a termést és megízlelte.

A napok gyorsan teltek, a hívők jöttek és mentek, az ügyes bajos dolgok hol megoldódtak maguktól, hol kis segítséggel. Ám a nyár során, no meg ősz elején is minden délutánra volt a kis szobor talpa mellett valami, hol egy-két szép gyümölcs, hol egy fél szelet kenyér. Ám a fiú soha nem maradt sokáig, néha azt sem vette észre a padre, hogy mikor surrant be, vagy épp mikor surrant már ki a kis fickó. Gondolta talán megszólítja, de aztán inkább várt, hiszen a kapcsolat már meg van, a jólélek meg már adott.  Aztán egyszer csak elmaradtak a kis ajándékok a Szentszűz és a kisded faragott szobra mellől.  Később aztán hallotta, hogy a fiú és családja elköltözött a faluból, távoli, messzi vidékre.      

Az öreg padre élvezte a nyárutó fényének kicsit szomorkás, de meleg simogatását az arcán. Levágott egy megszáradt virágot a rózsabokorról. Szeretett ilyenkor a napon, az idős megfáradt testét kellemesen melengető időben a templom falának védelmében meghúzódó rózsabokrok között tevékenykedni. Mintha reszkető keze sem remegett volna annyira, ha a metszőollót markolta. Hátralépett a bokortól, lát-e még elhervadt, vagy elmúlt szirmokat, amikor meghallotta a templom ajtó kilincsinek nyikkanását. Füle régóta megcsalta már pár dologban, ám ezt a hangot, a templom ajtajának, a kovácsoltvas kilincs nyikkanását, a hatalmas zsanérok nyikorgását mindig meghallotta, vagy lehet, tán csak megérezte lelkében. Nincs még miseidő, sem oktatás -gondolta és elindult a templom oldalában megbújó, a sekrestyébe nyíló kis ajtóhoz.  
Amikor belépett és átment a sekrestyén a szentélybe, elnézett jobbra a templomhajó felé, ám a padsorokban és a torony alatti előcsarnokban senkit sem látott. Igaz kicsit hunyorognia kellett, mert a szentély déli falán levő – valami adományból felújított – mérműves, halhólyagos nagy ablakokon beáramló fény kicsit bántotta szemét. De bizony ott nem volt senki, aztán elfordította fejét a főoltár irányába. Szívében a „kis kalapács” nagyot ütött megijedt, mert egy férfi állt a főoltár előtt balra. Széles, erősen középkorú embernek tűnt, bár arcát nem látta, mert félig háttal helyezkedett el. Az ismeretlen a mécsesfülke melletti párkányra állított Szentszűz és a kisded szobrát nézhette. Talán meg is érintette, mert mintha épp a kezét vette volna el onnan, amikor a padre észrevette. Aztán a férfi hirtelen megfordult ő is felfedezte az öreg papot, szemük találkozott egy pillanatra, majd az ismeretlen lelépett a szentély magasabb padlójáról és elindult kijárat felé. Ahogy elhaladt a sekrestye ajtajában álló idős padre mellett, egy pillanatra lelassított. Talán mondani akart valamit, ám a pap megelőzte őt és remegő, halk hangon – Dicsértessék – köszöntötte az idegent. A férfi ránézett és a padre látta, hogy az idegen szeme egy nagy könnycsepp, vagyis inkább két kövér kék könnycsepp. Mintha vállai is megsüppedtek volna egy lélegzetre, ahogy csöndes nyugodt szóval válaszolt – mindörökké ámen, atyám. Aztán kihúzta magát, és mint aki a vállain az öreg szőlőhegyet is elhordaná, egyenes derékkal és léptekkel elindult a toronyalj és a kijárat felé.
Az öreg padre egy ideig nézett utána, aztán ahogy a katonás léptek elhalkultak elfordult a Szentzűz szobrához. Odalépett, mert furdalta a kíváncsiság, jól látta-e a mozdulatot meg hát féltette is a szobrocskát.  A szobor ép volt. Az anya ugyanolyan megható gyöngédséggel szorította magához a gyermeket, ahogy mindig. Azonban volt a szobor talpa mellett valami. Közelebb hajolt és látta, hogy talán egy kismaroknyi papsajt volt a talp mellé helyezve.  Az öreg padre kezébe vett egyet, reszketeg ujjai nehezen hámozták ki az apró termést, közben szemei sarkában apró csöppként kicsordult valami. Tudta, hogy a hit és bizalom kicsi csodáját tartja megvénült markában.
(https://www.youtube.com/watch?v=Xc5gh8eGugA&index=16&list=PL644F02F8C011F19A)
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #32 Dátum: 2015.08.24., 20:13:49 »

Üldögélt, végre rátalált valamiféle megelégedett fáradtság. Hallgatta a vizet, a végtelen víz, partot sziklákat ölelő, csókoló moraját.
 
Mesélik, hogy jár az úton egy ember, egy férfi, egy a sok ezer  utazó közül. Életkorát nem tudni, de inkább már odafelé, mármint a halál tekintetében. Az ajkak regéje szerint megjárta már a francia út mellett az északi és a portugál utakat is. Mindig meg -megáll  itt vagy ott, elidőzik akár napokat is. Kérés nélkül segít annak aki segítségre szorul. Nem beszél sokat, csak elmosolyodik ha megköszönik neki, ám néha még azt sem hagyja, hanem csak tovább-elsétál. Szemei ilyenkor nevetnek és kék fényben csillognak. Ám mesélte azt is valaki, hogy amikor nem néz embernek fiára, csak valahová  el messze a távolba, vagy akkor amikor úgy hiszi magában van és üldögélve mereng. Szóval akkor szemei szürke fátyolba borulnak, mint a nehéz, esőtől tömött őszi felhők. Azt is mondják róla, hogy néha délre húzódik, átkel a nagy földek közötti tengeren, és a forró partok, zsúfolt városok mellett járja az utat. Ám az is igaz, hogy minden év egy napja – minden bizonnyal fontos napja – finyiszterránál találja őt. Ott ahol beléfeledkezik a sós ködbe és elidőzik lábait lóbálva, mintha valóban a világnak végin, annak peremin üldögélne.
Nem tudják nemzetit, ha szól, akkor is több nép nyelvét keveri egyetlen egy furcsa elegybe, amelyet viszont még az is megért, aki nem tanulta az idegen népek beszédjit. Ha kérdezik honnan jött, akkor válaszol a maga által összekevert, csapongó hangon fáradhatatlan ajkakkal.  Hangjának dallama kertet varázsol. Kertet, ahol körben karcsú erős nádszálak nyúlnak az égbe. Kerteket, ahol a boglárka cserjék örökké bontogatják sárga virágjaikat. Szavai nyomán paprika palánták növekednek,  szőrös törzsű zömök paradicsomok pirosodnak és erős illatuk megtölti az ágyásokat. A levegőben érett sárgabarackok kacagnak, telt pocakkal körték kacsintgatnak a levelek között. Rózsabokrok támaszkodnak a kis terasznak, amely mellett a lilaakác sokszor kétszer is virágzik egy évben. Ha mesél, akkor csónak ring a sűrű nád között, öreg folyó kopott kis kikötőinek megszürkült deszkáin vadrucák tollászkodnak.
Ha a nemzetéről kérdezik, büszke fény villan szemiben, mintha vágató lovak patáinak szikrái gyúlnának életre. Ám ha az emberekről faggatják akkor azt meséli, arra felé könnyen haragszanak,  nehezen bocsátanak és sokat, túlontúl sokat keseregnek a régről.  
Azt tudják épp honnan jött, de hogy merről azt nem. Azt sem tudják merre tart, csak azt hogy épp mostan hová megy.

Mesélik néha levelet ír, egy hűvös, olcsó szállás félhomályában, ki-kitekintgetve az ablakon az idegen égre.  Ujjai gyorsan száguldanak a kopott kis klaviatúrán. Minden bkizonnyal hibázik is sokat, me' néha homályosan lát a valami ostoba kis bánaton keresztül, vagy csak mert annyi mindent akar leírni a fejében kavargó a gondolataiból, hogy ujjai le-és elmaradnak a nagy sietségiben. Ám a betűk és a sorok, amelyek így egymást folyton követve, mondatokat  vetítenek a karcos képernyőre, egy távoli világot keltenek életre. Messzi dombokat, távolba nyújtózó síkságot  varázsolnak, ahol az út, a szét és szerte szakadt töredezett köves hátán árnyas erdőbe vezet. Az erdőn túl öreg folyó kanyarog néha szelíden, néha borús hangulatban zúgva szétterülve és elmosva mindent ami olyankor elibe kerül. Az út melletti terület tele van vén, beszakadt fűzfákkal, szélesen pattogó kérgű magasba nyúló fekete nyárakkal. Az elhagyott telkeken akácok nyurgulnak föl a derékmagasnyi vadfüvek között, hogy majd az erősebbek, szilárd egyenes derékkal még nagyobbra nőjenek. E szép vidékre embereket rajzolnak a betűket kereső, suhanva matató ujjak. Embereket akik élnek, szeretnek, fájnak. Fájnak és meghalnak. Vidámak, ha aratnak, ha aratnak akkor mulatnak. Még valahol akadnak kések is a csizmaszárban, de mellette és vele együtt még akad becsület is, ami megszigorodik a markokban.  
 
Ahogy ott üldögélt nézte a távolodó alakot.  
Nézte ahogy ismerős-ismeretlen alakja lassan egyre kisebb lett, és a görbülő ösvény felett léptei is elmosódtak már. Elnézett a nagy víz felé...oda ahol a végtelen vizek mögött a nap is alábukik, oda ahová az ember se gyalog, se lovon se máson el nem ér soha. Szóval nekünk csak az út maradt, az úton vagyunk még és ideje újra hazamenni kicsit.



Tesvérem:

Remélem soraim jó egészségben találnak tégedet. Itten minden rendben van, de nagyon hiányzol az öreg kis kutyának. Néha nyüszít, de nem tudom azé-e mert nem vagy itt, vagy azért mert valami baja lehet neki. Amúgy eszik rendesen, de ahogyan meghagytad módjával adok neki és tényleg tartalmas falatokat. Talán emlékszel még a Svédre. Állítólag meghótta magát, valami baja lett neki. Nehezen fér ez a fejembe mert, amúgy igen erős ember vót. A nádat kicsit megvágtam a stég körül, mer már igen benőtte. Ám hallod a pad, amit a fatörzsből vágtál ki, igen tartja magát, pedig hát nyárfa, de bírja. Hallottad-e hogy a festőpista meg elatta a házát. Igaz ami igaz jól karban vót tartva, szép kis ház, no meg a parton is van. Ahogy mondani szoktad, az erkélyről ha jól nekiereszti, vagy nem is kelletik neki annyira nagyon, de a folyóba tud vizelni. Ja, megjöttek a csekkek, a szemétszállítás meg egyebek, befizettem az itten hagyott pénzbűl. Nyugodjál meg minden rendben lesz, te csak menj, ha menned kell.
Zárom soraimat, remélem sikerül a levelet megkapnod, merten úgy csinálok mindent ahogyan megmutattad. Megvallom úgy elraktam a kódot amit meghagytál nekem hogy alig leltem meg, így csak mostan találtam meg...ezért nem is írtam.


ui.. Ja...a mindenes Sanyi bá is elatta a házát a stégivel együtt. No meg a paradicsomok jól beértek, meg érnek is..meg a paprikák is. Ám ahogy mondtad, a gyökérződség nem megy semmire ezen a talajon. Ja meg a Öcsibá....tudod akinek nagy fehér kutyái vótak, no...ő megen elesett, megen eltört a combnyaka, mint két éve...82 esztendejit tapossa. Félek ha nem áll talpra ősz közepire, akkor elviszi a télvíz.


Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #31 Dátum: 2015.03.10., 23:15:37 »

Akkor és ott:
A plébános fázósan bújtatta reverendája ujjába kezeit a szokásos „bucsú-pááák” után, ahogy visszalépett a templom kapujába, majd visszaindult be a nagyterembe. A főhajó világításában gyönyörű színekben pompázott a mennyezet és az oldalfalak összefüggő szekkói. Ő is mint mindenki, mindig megcsodálta a festményeket, amelyek Jákob álmát ragasztották – ha nem nem is örökre, de hosszú időkre – a falakra. A misének már régen vége volt, a hívek elhagyták már a házat, vagy mégse?
Egy valaki ült az utolsó padsorban, balra. Széles ember, sötét kabátjában előre dőlve, kicsit meghajtott fejjel. Nem emlékezett rá, nem rémlett hogy látta volna az utolsó padban a szertartás előtt, vagy azalatt.  Még nyitva áll a ház, még vagy egy órán keresztül, akinek dolga van a mindenhatóval, vagy annak szolgájával, annak ezen idő a rendelkezésire áll. Már majdnem elhaladt az ismeretlen mellett, ám mégis megállt mellette:
Laudetur fiam – szólította meg - segíthetek ? - kérdezte
                                                              
                                                                     és ő:
Szeme sarkából látta a reverendát, aztán felnézett. Barátságos arca, tiszta tekintete volt a papnak, vagy lelkésznek. Hirtelen nem is tudta mit válaszoljon, vagy inkább miképpen szólítsa isten szolgáját, aki megállt mellette.  Megamúgy nagy hirtelen kiszolgáltatottnak is érezte magát, mint akit tetten érnek a sebezhetőségében. Ez  a ház, a padok, a képek, künnről beszűrődő zajok mormogása, a benti csend,  mind, mind régi időkbe nyúlnak vissza és valami körmönfont mélységgel, ismeretlen nyugodalmat árasztanak. Iitten a páncélok is meggyengülnek, a feszes szíjak megereszkednek ebben a levegőben.  
Köszönöm megvagyok így magamban már, ha nem baj – válaszolta, rekedt és döcögős volt a hangja
 A pap bójintott, ám lehet pár pillanatig tán tétovázott, ám továbbindult.

Megzavarta a pár szó, h'szen magában akart lenni, ezért is jött az istentisztelet utáni időben. Lehet jót akart – gondolta – de valami eltörött. Felállt és kiindult a templomból. A  nartex előtt, amikor megfordult hogy keresztet vessen, akkor vette észre, hogy a pap még mindig őtet nézi – talán  tolvajnak vél, vagy valami latornak – gondolta.  
Elindult a kijárat felé, már a templomkapu nagy kilincsén volt a keze amikor észrevette a jobbra nyíló kis helyiséget. Visszalépett. Egy kis mellékkápolna lehetett. Félhomály volt benn, vagy inkább valami öreg, áporodott homály, mivel a fényt csak az előtérből ajtókon keresztül kapta. A nártextől kétszárnyú, szárnyanként feliben üvegezett  lengőajtó választotta el.  Belépett, aztán amikor elhalt mögüle az ajtószárnyak egy-két lendületnyi nyikordulása, óvatosan, szinte félve körülnézett. Az egész kis helyiség alig lehetett több, mint előre 5 és oldalra 8 lépés. Először otrombának találta az ajtóval szemben levő robusztus oltáron elhelyezett Mária szobrot, a feje fölött glóriaként elhelyezett világító kis lámpácskákkal. Nagy szobor volt, talán márványból, vagy valami hasonlóan szép sima anyagból készülhetett és meg volt az vagy méter magas is. Majd észrevette a falakon függő kis márványtáblákat, lassan olvasgatni kezdte azokat. Mindenik valamiféle hála mjatt  készült. Készíttetőik hálásak voltak a szűzanyának, legalábbis a márványba vésett – némelyiken arany, némelyiken ezüst, vagy fekete betűkkel – rótt  szöveg arra utalt, hogy hálából Máriának, vagy hálából a szűznek.  

Furcsa ellentét volt ez, a főhajó nagy tere után, ahol a falak és a mennyezet színes festményei, a fény az erős világítás szinte harsogtak. Ám ez a kis mellékápolna rejtelmes csöndben várakozott, talán épp őreá várt, hogy megtalálja. Talán senki nem tér be ide ebbe a kis szegényházba, mert ez annak tűnt, és az is volt a főterem csillogása mellett.  
Balra egy széket látott, öreg fakeretes barna szövetkárpitos borítású, kopott széket. Ráült. Előtte egy sötét imazsámolyhoz hasonló keret állt. Talán odakéne térdelni – gondolta
A falon balkézrül,  egy festmény töltötte meg a teret, egy Pietà ábrázolás volt, szomorú és borús tónusábában valami tompa és beletörődő hangulatot árasztott.  
Újból a szűz szobrára esett a tekintete. A szobor fehér színe ellenére is valami melegséget sugárzott. Nem nézett a mennyek irányába, nem tekintett üdvözült szemekkel az égnek. Nem. Lehunyt pillák alól, inkább a földet nézte, csipeje mellett enyhén széttárt karokkal, megadóan kifelé forduló tenyérrel, mintha kérdezne. Mintha kérdezne, bár maga is tudja a választ, mert talán látja a választ.
Talán 80-ban lehetett utoljára templomban, még a nagy kaland előtt...de nem, aztán utána is amikor hazajött, akkor egy barátnője talán egy szentestén elcipelte őt a nagy bazilikába. Már akkor sem szerette a tömeget a sok embert egy helyen. Ám az nem volt önálló döntés, vagy cselekedet, nem belülről fakadt  így az nem számít. Hát akkor ahogy számolom – gondolta – van ennek vagy 35 éve is, hogy beszélgettünk – vagyis inkább én csak formálom a szavakat a fejemben, ha ki nem is mondom úgy ajkammal azokat. De itten a fejemben megformálódnak és az olyan mintha mondanám is. Meg nem kellenek ahhoz szavak, hogy akinek köll az meghallja mi van itt belül.  
Aztán anyjára gondolt..ez a délelőtt ez bizony íberelt mindent. A korábbi hetek, hónapok leépülése mintha felgyorsult volna. Anya aki szerette a verseket, aki tele volt élettel, jósággal és bizony gonoszkodással is megáldva, mint egy vegetáló lény üldögél, ajkai közül a nyál, mint az élet fonala folyik el. Ám szemei, ha elidőzött benne a tiszta pillanat, akkor tele voltak oly mély szomorúsággal, hogy amikor szemibe nézett könnyek nélkül csak azért tudta elviselni, mert emígy tartotta a család szokása. Könnyek nélkül.
Düh fogta el...így maga elé meredve és visszagondolva, aztán felpillantva a hófehér szoborra, elszégyellte magát. Nem, ebben a házban, vagy legalábbis ezen a helyen nincs helye se haragnak, se számonkérésnek, ez itt nem helyénvaló.  Itt csak kérni lehet.
Csönd volt. Néma volt a szobor, néma a festmény és hallgatott a lába alatt az vén nagy szürke kocka kőpadló is. Talán mintha vártak volna, valamire.
Lehet vétkeztem, lehet vétkezett ő is, lehet mindannyian. - gondolta - A büntetést megszenvedtük, ne kínozd őt már. Vegyél el én tőlem inkább éveket, de ne kínozd már.

Észre sem vette, hogy a gondolat, az ajkain halk mormogó szavakká formálódtak.
                                                                                                                          asztán:
Két hét telt el a temetés óta. Egyenesen ment be a mellékkápolnába. Ahogy korábban is, most is félrehúzódva, elhagyatottan húzódott meg a kis helyiség a maga meghittségével és csöndjével. Most is ahogy akkor, leült a megkopott székre. Megen elnézett balra és megen nem tetszett neki a pietà festmény, bár valahol átérezte azt a fájdalmat. A szűz szobra ugyanúgy, némán állt. Megadóan széttárt kezekkel, mint aki elfogadja azt. Mit? hát azt! - gondolta magában. Szép szobor, szívesen megérintette volna. Újból elolvasta a kis márványtáblácskákat, amelyeket a hívők hálából, tiszteletből és szeretetből készítettek és függesztettek fel a falra. Nincs egy hónapja hogy itt ültem ugyanígy, egy vasárnapon, annak délelőttjén – gondolta, emlékezve arra a hideg és gyötrelmes napra.
Aztán nagy hirtelen felállt. Nézte a gyönyörű szobrot, a gyertyatartókat, szemei átfogták e kis szegényház öreg kőpadlóját, a vastag falakat. Valami régi, ősi dac szállta meg szívét az mellett, hogy meghajtva fejét halk szavakkal mormolta:
- Tégy belátásod szerint.

Kedden korán végzett a munkával. A kőfaragót, a bótos Gizi ajánlotta, azt mondta tisztességes hívő ember, mellette jó keze és szeme is van neki.
aztán  mit véssek rá a táblára? – kérdezte a mester.
javakorabeli ember volt és erős széles ujjai voltak a kérges tenyere mellett. Ráncos arcának barázdáit szürke kőpor töltötte meg.

és ő elgondolkozott. Majd kis idő múlva
legyen ráírva az „Tégy belátásod szerint”  alatta apróbb véséssel 2015. és mély fekete színben legyenek a betűk.
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #30 Dátum: 2015.02.06., 17:17:16 »

                                                                  1.    
Általában nagy forgalom volt a lottózóban,.....




                                                                 2.
Szóval jó volt mindig csöppet visszarepülni az időben, abban a szombati késő délelőttben, amikorra már a raktárban lefutott a pörgés és volt szusszanás. Ebben a szusszanásban be lehetett ugrani a lottózóba, akkora már csak a mag futott össze és üldögélt tényleg csak egy szusszanásnyit.
Persze a tükör, amely oldalt az ajándéktárgyas polcok mögött helyezkedett el és duplázta meg azt a kevés apró dolgot a polcokon, az nem hazudott. Az ember látta magát benne és az árut is amit a polcra helyeztek. De az emberek, a lényegük ugyanaz volt, itt is megtalálta a hajdani szikkadt arcút, a sportos nagyit, a melákot, ésatöbbit..minden közösségnek meg vannak a   másik közösség hasonmásai, úgy jellemben, úgy külsőben egyaránt.

Tehát ott tartottunk, hogy „Ő” ahogy általában, egy segédszelvényt vett le a tartóból, aztán leült a négycsöcsű figyelő tekintete mellett, kivett egy tollat a „közösből”, elővette a szét- és összecsukható látóját, orrára helyezte. aztán zsebiből előhúzott egy kis gyűrött cédulát, olyan pincérblokkot, majd az azon levő oszlopba sorolt kódokat átjegyezte a tippelőszelvényre. Nem is figyelte, vagy inkább nem is vette észre, hogy csönd van a lottózóban, legalábbis az asztalnál. Tibi bácsi,.aki szemben ült vele, vagy 72 éves lehetett, de igen jól tartotta magát, mert valaha ő is rakodómunkás volt (amúgy kézilabdameccs tippelésben profi volt, me' mindig megérezte ha döntetlen lesz egy mérkőzés) szóval feje tetejire  tolta a látóját és megkérdezte,
- mit jáccol? 3/4-est? ahogy szoktad?
- igen mondta „ő”    
Egy pillanatig ismét csend lett, majd Mari, aki a mellette levő széken foglalt helyet és keblei megen minden bizonnyal négyfelé álhattak, mert igen kusza volt a blúza elől...halkan a csöndben, a tollak és tippek pillanatnyi mozdulatlanságában csak annyit mondott:
- Részvétünk....de látod - és egy csöppnyi lélegzetre megsimogatta a mellette levő férfi vállát - de az élet megy tovább, velük, velünk, vagy nélkülünk......

és „Ő” kicsit hunyorgott, ahogy csöppentet meglassult mozdulatokkal töltögette a szelvényt...és talán kevesellte is a fényt ami az asztal fölött lógó lámpából áradt, mert valahogy homályosan látta a számokat.



Mottóra:
Ma már sok szerencsejáték van, sok bizakodás és sok pénz. Sok pénz ami befolyik az örökké éhes állami torokba és kevés ami kicsordul a reménykedő markokba.

                                      
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #29 Dátum: 2015.02.06., 17:13:46 »

                                                                   1.    
Általában nagy forgalom volt a lottózóban, mivel a postán kívül nem volt más lehetőség a szerencsejáték bármelyik formájának legális élvezetére. Régebben még többen jártak be a kis üzletbe, mert akkor még dohányárut is árultak. Aztán persze az üzlet bérlői pályáztak is a király által bevezetett dohány koncesszióra is, a bagóbizniszre - hiszen volt külön helyiségük is, meg minden -  ám a falu három lehetősége közül egyet sem nyertek el. A királypárti jogászasszony – a falu képviselő testületének akkori tagja – bizony meg azonnal kettőt is... de hát így van ez már, és régen is így volt  és így is lesz, amíg ember lesz a földön.

Amikor először belépett be a lottózóba és elbíbelődött az asztalnál a tippek olvasásával, nem érezte azt a régi miliőt, azt a régi hangulatot, ami mindig megfogta egykor régen, a régi időkben.  Pénteken, vagy szombatokon a munka után, beült böngészni a „sárgát”, a népszerű sportfogadás hetilapot. Aztán akkor is megtette a  tippjeit...ritkán nyert. Krémonéze...Avellino..Nápoly...ahogy még inas korában, Albert a művezető mondta na, ne hülyéskedj öcskös, a Nápolynak 50.000 bérletese van azok nyernek, ott nincs mese.. Néha eszibe jutott Albert, aki megjárta a Vörös Csepelt. Mesélt a bodegák babfőzelékeiről, a pofasörről és a bádogfalak mellett megdöngetett bárcanélküliekről, mesélt a háborúkról a kalandokról. Vajon él-e még? Szóval ez a régi fíling ez az érzés nem jön vissza, ahogy a bölények sem. Legalábbis ezt mondta valaki régen, ha igaz.

Tehát amikor „ő” először belépett a falu kis lottózójába, kereste a régi hangulatot. Majd miután egyre gyakrabban járt be, hiszen a hetek gyorsan pörögtek, lassan megismerte a törzsközönséget, a magot.  Köszönt mindig illendően, mosolygott is egy keveset no meg igyekezett barátságos szemmel nézni ilyenkor. De különösebben nem kereste a kapcsolatot, semmivel és senkivel. Ha volt hely az asztalnál letelepedett gyorsan kitöltötte a szelvényét, aztán visszaállt a sorba, ha épp volt...és már ment is. Aztán ahogy ez lenni szokott az idő múlásával és a rendszerességgel már ő is bútordarabbá vált, megszokott ügyféllé. Az „étkezési létszám” egyik elemévé lett, aki általában megjelenik, általában azonos időben, általában kiveszi a fogadási segédszelvényt a pulton levő tartóból, általában leül...akkurátusan előveszi az összecsukható és kinyitható látóját (szemüvegit) és asztalon heverő közös tollak egyikével kitölti a szelvényit, miután a zsebiből előkotor egy papírfecnyit amelyre göcsörtös számok, kódok vannak felírva. Aztán általában feladja a fogadást és általában nem nyer...vagy inkább nem sokat. És így általában megismerték őt és ő is megismert pár embert, mert a dolgok így működnek.

Öten, hatan  lehettek akik úgy egybeültek...össze-össze dugták a fejüket, hogy melyik tipp mennyire biztos, melyik éppen rezeg a léc felett. Bár soha nem játszottak közösen, nem játszottak közös tippeket. Az már más dolog. Persze voltak csapódó, ideiglenesen tippelgető, felbuzduló arcok, akik  jöttek, tippelgettek egy-két hétig aztán tovább álltak.  

Behemót Jancsi, általában szombat késő délelőtt szokott bezúdulni a lottózóba nagy szuszogva, gyorsan kitöltötte az épp eltervezett tippjeire a szelvényeket aztán már csak üldögélt. Nem volt magas ember, aligha verhette a 180-at centiben, ám szélessége nem volt kicsiny, legalábbis vállban, keresztben elérte az egy méter is. Olyan lábakon állt, mintha két Traianus oszlopra ültették volna a hátsóját, aztán avval együtt verte le a földbe ezt a széles embert az Öregisten. Vádliját még egy bernáthegyi kutya sem bírta volna még háromszorra sem átharapni. Volt neki gyomra is rendesen, bár – ha nem is esküdözött rá – váltig állította, hogy ő alig eszik valamit. Sokat sopánkodott, hogy nem kap termetére ruhát. ..Mesélték róla, hogy amikor a munkahelyén a gázüzemű targonca villája eltörött, akkor megállt mindenki és a fejit vakarta, me' bizony a long kamion tele volt ásványvizes palackokkal. A raklapok, mindenik szorosan összefóliázva, sorban húzódtak előlrül hátra felé, vagy éppen ahogy nézzük hátulról előre.. Egy raklapon 4 sorban 21-21 zsugor víz, (zsugorinként hat palack) így egy „lap” üti a 750 kg-t is....A behemót meg csak nekiállt előhúzta molnárkocsiját aztán csak pakolta és pakolta a rámpán keresztül rendületlenül. Csak annyit mondott, a maga módján, a maga nyugodt, higgadt módján „no majd a Csiíí erejével, lerámoljuk... a Jancsíí erejével.” Persze nagy valószínűséggel ez nem igaz, vagy legalábbis nem volt így igaz. Azért ilyen mennyiségű áruhoz annak bontásához és újra lerakásához idő kell...de eztet mesélték. Tehát az előzőekben papírra vetettek alapján a behemót az bizony eccerű rakodómunkás volt. Eccerű tisztességes és jószívű ember, akinek meg voltak az egyenes erkölcsi értékei, amelyeket otthonról hozott magával, a család és a munka világából. No meg félte is az öregistent, meg nem is, bár inkább talán az az igazság, hogy nem volt neki ideje erről mélyebben elmélkedni és tegyük hozzá kedve sem. Aztán mikor a vállalkozó-munkaadó közölte, hogy az 5 nap fizetett szabadság, amely eddig járt egy évben...hát azt is elveszi..mert nehéz az élet, illetve nem is indokolta különösebben. Szóval csak akkor fehéredtek ki és el Jancsi ujjai, ahogy azok vizet csavartak majdnem, vagy legalábbis véres rozsdát a molnárkocsi rúdjából...és bizony nem sok tartotta hogy az a kis kocsi repülni is megtanuljon.  De lenyelte a mérgit. Mondjuk ezt nem mesélték róla, csak sokan látták és vették észre, már akiknek vót szemük. A franc tudja mióta járt a  lottózóba...töltögette szélső kezivel – bal kezivel, mert amúgy balkezes is volt – a kis szelvényeket, és elég sűrűn nyert is. De hát a kis befektetett pénzből igazán nagy nyereményt nem lehetett húzni...Talán nem is ezért csinálta, vagy csinálták akik beültek arra a félórára a lottózóba, ahol a bolt egyik sarokban megfért a rövidáru, cérna, terítő megegyebek, a másikban meg a biotermékek és gyógynövényteák is.
Szóval már odajárt egy ideje, megismerve az arcokat...négycsöcsű Marit....a szikkadt arcú fickót, aki talán  50. esztendejét taposhatta, ám olyan szemtelenül fiatal felesége volt, annyira hogy mindenki azon gondolkozott, ha pénze nincs, akkor vszeg „háromlába” lehet a szikkadtnak a ráncos penge arca mellett...már hogy ez a nő mellette van. A szikkadtnak a német meccsek voltak az etalonok...a Báááááájern, ahogy elnyújtva ejtette az első magánhangzót kéjesen, az „a” és szélesebb „á” hang között. Érdekes mert megamúgy ha nem a Bayern-ről volt szó, akkor halkan beszélt...csettegve..kattogva, mint a busmanok. Isten tuggya hol dolgozott, minden bizonnyal valahol a fővárosban, mert volánbusszal utazgatott, cipelve a fekete műbőr borítású diplomata táskáját, amely vagy 30 éve lehetett olyan divatos kelléke a fiatal emberkéknek és diákoknak. Vékony alacsony inas férfi, nagy fekete bakancsban, farmernadrágban és farmerdzsekiben a diplomata táskájával. Talán a hiányos fogsora miatt kattogott a beszédje, talán az miatt is tűnt olyan szikkadtnak az arca.
Négycsöcsű Mari mindenkit letegezett  (bár ő életkorilag, talán 55 év felett lehetett csak kicsivel) aki belépett a totózó helyiségébe....te figyelj már....és egyebek...aztán hamar tisztázta, vagy épp tudatta mindenkivel hogy ő bizony fradidrukker...de érdekes, a bizalmaskodásnak tűnő stílus ellenére is valahogy mindenkit tisztelettel kezelt...Ha valakit megismert, vagy gyakrabban látott, mint csupán csak egy vásárlótársat, akkor avval mindig valami őszinte, könnyed bájjal bánt. Olyan őszinte közvetlenséggel, hogy az ember egyből keblére ölelte volna. Amúgy meg keblekkel el volt látva rendesen...azok meg rakoncátlanul szerte-szét álltak két irányban, néha meg összeszorítva fuldokoltak a pulóver, vagy blúz alatt. Suttogták róla, de tényleg csak suttogták, hogy lehet négy csöcse van neki, aztán mikor melyik páros szabadul ki, vagy épp szorítódik abroncsba. Szóval, Mari hunyorogva a fényben, az asztalnál a szét és kiterített szerencseújság felett vakarózott mindig, hogy mire tippeljen.
 Te figyusz... ismered a francia másodosztályt? - kérdezte ha épp mellette, vagy szemben ült vele valaki. A szikkadt arcú  - ugye, ő a Bundesligában tartotta magát jónak – ilyen kérdésekre, ha tehette, akkor köpött volna egyet válaszként, de a taposócsempére itt nem szokás. Így csak magában kattogott valamit.
 A behemót aki amúgy jó megfigyelő is volt...és sok emberrel tartotta a jó viszonyt, csak annyit válaszolt, hogy a löhavr, no meg a láváll azok fix döntetlen, ha játszanak...na...
Tehát egy idő után, hetek, hónapok és pár esztendő után a hangulat kicsit kezdett olyanná válni mint hajdanában...amikor régen, péntek este, vagy szombat délelőtt a sporik összejöttek a totózóban, leültek az asztalnál hangoskodtak, tippelgettek....3 kétesély...10 fix, kombináció, kollektív szelvényen, vagy simán és persze mindenki értett ahhoz ami épp a tollában és az agyában volt, az x levésése előtt. De ez régen volt.
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #28 Dátum: 2015.01.26., 07:21:41 »

- A szokásos? – nézett fel a kocsmáros, ahogy füle megismerte az ismerős lépteket, az ismerős ajtónyitás zaját, a kilincs lenyomását. Aztán félszemmel rápillantott a falon függő megkopott órára,    azonosította, hogy még bizony nincs itt a megszokott léptű és mozgású vendég ideje,  korán van még, tehát ez most szokatlan, tehát nem lehet a szokásos. Félretolta a keresztrejtvényt. Jó emberismerő volt, egy pillantással fel- és bemérte a betérő embereket. Most is azonnal feltűnt, a betérő férfi nem a szokásos munkahelyi gúnyáját viseli, nem a tarka kezeslábas, a fekete bakancs a kapucnis pulóverei valamelyike, és nem a bőr mellíny van rajta. A két kezinek mutató ujjait, azok elülső perceit sem védte, azok hajlatára egy-két menetben rátekert szigetelőszalag. - Ma nem dolgozott – gondolta a pultnak támaszkodva.
 
- Kávét kérek. - mondta a férfi
A kocsmáros a gép köpője alálökte a kis csészét, rövid coffíra állította a masinát és megnyomta a gombot kérdőn nézve a férfire
- És egy kis Hubertuszt is légy szíves - mondta a férfi, majd odalépett az egyik asztalhoz, kiemelte a könnyű széket, nem nyikkant annak lába se és leült. Egy szürke irattartó mappát helyezett le maga elé, kicsit félretolta, hogy legyen helye a kávénak és a kis kupicának.


Tennap

Csend volt a kis szobában, anya ott feküdt csöppnyin az ágyon, fehér lepedő takarta lábujjtól-fejebúbjáig. Feltakarta az arcra simult lepedőt  és nem történt meg, nem szólalt meg anya a maga   csöndes, beletörődő öreg hangján – Késtél fiam, már nagyon vártalak... Néma volt a kis szoba és hallgatag. Letérdelt az ágy mellé levette a szemhéjakra helyezett kis kerek gézdarabokat, a szemek hunyva maradtak. Nézte az arcot, amely olyan volt mintha alunna. Mintha alunna, ahogy mindig is el-elszunnyadt a televízió nézése közben, alig nyitott ajkakkal szuszogva. Most nem hallatszódott szuszogás, sem levegőnek ki-be járása az ajkak között és az sem... hogy elkéstél fiam, vártalak... mert most nem késett, hanem elkésett. Nézte a kisimult arcot, amelyre sem az eltelt nyócvan esztendő, sem a háború, sem a békekölcsönök, a bányászözvegység sem tudott mély ráncokat vésni. Mindig is csodálta anyját ezért, csodálta a dús hajáért, amely csak az utolsó éveiben kezdett csak őszbe fordulni.
 
    - 10 perc, talán negyedóra... annyit késhettem, 600 másodperc, vagy 900...., ha az a teherautó nem szuttyog előttem... ha belemegyek abba az előzésbe, ha nem kellett volna lerakodni azt a két raklapot... akkor itt lehettem volna én foghattam volna a kezed - suttogta
   - de ez volt megírva, a mindenható nagy titok így rendelkezett. Ejszen láthattam volna már a minap, amikor melletted üldögéltem elmúlt vasárnapon. Amikor meséltem neked a távoli szomszédról, a megmaradt családról, a kertről, a kutyákról, az esőről... Aztat is elmondtam úgy csinálok mindent vetéssel, ahogy te csináltad, oda vetem a babot ahol a helye van neki, hiszen mindent tőled lestem el. Meséltem neked az élőkről, neked a távozónak.  Másképp néztél rám, megértettél, bólintottál úgy mint régen, hiszen a szavak már rég elmaradtak, elakadtak valahol tétova kis elméd zugaiban. Elnéztél messze, talán papát láttad, ahogy a vasútpartról kaptat fölfelé a házhoz szakadt katonagúnyájában, ezer borzalommal szemeiben. Talán aput láttad, ahogy messzi papa  lovai mögül bujkálva, elő-előbukkan szénporos arca és kacsint rád nevetve -  Elhallgatott, mert torkát abroncsba fogta valami, és szemeire nedves fátyol borult, ami meg is csordult, pár kis csöppben legördülve arcán, nedves nyomot hagyva.
- Nem sírok anya, nem sírok, hiszen nálunk, mifelénk nem szokás, csak pár könnycsepp amit elmorzsolunk aztán megyünk tovább... - nehéz mozdulattal előrehajolt és megcsókolta anyja hideg homlokát.          
- Elengedtél most már tudom... és most már nekem kell elengednem téged - mondta halkan és visszahajtotta a fehér lepedőt a  néma arcra.  


Ma, itt és most


A kocsmáros megkerülte a pultot, ami azért nem volt eccerű, hiszen a kiszolgáló pult maga, lényegében egy kis  régi lakókocsi volt. Azt építette körbe fával és palánkkal a tulajdonos. Rakott a palánkba ablakokat, no meg ajtót is. Tehát a kocsmáros, vagy a pultos – végül is mindegy minek nevezzük, ejszen ő volt minden egyben, csak a tulaj szerepét nem osztotta rá az élet – szóval a pultos kibotorkált a lakókocsiból, ami amúgy már régóta nem is látszott annak és odaballagva a férfi asztalához, letette  neki a kávét és a kupica Hubertuszt.  Leült volna, mert arra gondolt, hogy a keresztrejtvénynél is fontosabb és izgalmasabb lenne most kicsit elbeszélgetni. Ám mivel jó megfigyelő volt, és régóta űzte ezt a szakmát, úgy érezte hagyni kell a dolgokat.  Elébb-utóbb úgyis mindre fény derül, mert ez itt jobb mint a fészbúk vagy mi. Mert itt minden eredeti, oridzsi. Eredeti a por, ami beszűrődik a főútról, eredeti a sör a bor a pálinka, megfogható a pohár ha kicsordul, vagy ha félig teli, vagy félig üres akkor is. Oridzsi a légypiszok, oridzsi a kávé illata és íze, no meg a vendégek anyázása, mormogása, vagy épp hangoskodása. Szóval elég csak várni csöppet aztán mindig mindenre fény derül.

Azután

Leült a nappaliban az nagy asztalhoz, onnan kilátott a kis verandán keresztül az udvaron szemben álló  szaletli alá, látta a sparhelt kikandikáló fekete kéménycsövét is. Kinyitotta az iratmappát, félretette az elintézésre váró, sürgős papírokat. Elővette alóluk az odarakott 10-12 darab szerencse sorsjegyet. Kaparós szerencsesorsjegyek, a lottózóban minden fajtából kért egyet-egyet. Anya minden hétköznaponként amíg bírta, ha fújt, ha esett akkor is délben kiballagott a ház elé, hogy megvárja a postást, aki zöld autóján gurulva általában azonos időben ért a környékre. A kézbesítendő küldemények mellett, volt nála minden, újság, kalendárium és persze kaparós sorsjegy is. Így minden áldott nap amikor jött eladott vagy kettő sorsjegyet annak a törékeny asszonynak, aki mindig várta fel-alá sétálva, néha elbandukolva az erdőig is. De mindig megvárta, ha esett, ha fújt, vagy  akár hőség égetett, kivárta hogy a zöld autó felbukkanjon. A zöld autó is már csak lassít, lassú lépésre vált ahogy ahogy elgurul a porta előtt.  

Kezibe vett egy 20 forintos érmét, maga elé húzta az egyik sorsjegyet, aztán hirtelen felállt az asztaltól. Összemarkolta a  sorsjegy paksamétát, odalépett velük a kályhához, kinyitotta annak ajtaját és a lobogó lángok közé vetette azokat.

 


 
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #27 Dátum: 2014.11.30., 22:26:38 »

A Csiholó Jani eccerű ember volt. Vékony, ám nem magas, de inas. Akkora hatalmas marka, tenyere vót, hogy a Burka hentes is irigyelte, pedig ő állítólag ötödíziglen hentes és mészáros família. A rendes nevit is csak kevesen tudták, mert a csiholós ez csak ráragadt az évek során. ám arra kiválóan alkalmas volt, hogy a többi Jánostól a faluban egyértelműen megkülönböztessék.  Szóval Jani inas, kicsi ember volt, ám nyakán a verőér mindig kidagadt, ha elkiáltotta magát. Ez bizony sokszor elő is fordult, mivel ha a földeken dolgozott, ahol azért voltak távolságok és azért kommunikálni kellett valahogy az alsó végen, vagy a ligeten túl dolgozókkal. Jani kocsmába járó ember volt, ám nem is az ital miatt tette ezt, hanem a hangulatot kedvelte, bár ő ezt nem tudta. Ajj hogy azt sem, hogy eztet már úgy városiasan filingnek hívják. Ő egyszerűen csak szeretett betérni a kocsmába, ahol megivott egy-egy fröccsöt, vagy reggelente nagy markai között ölelve a csöppnyi csészét, megkávézott. Közben hallgatta ahogy a betérő utasok, szállítólegények beszélgetnek. Hallgatta az országutak híreit, mert így első kézből minden igaznak és hihetőnek tűnt. Ám Janinak a sok jó tulajdonsága mellett volt egy kevésbé jónak mondható tulajdonsága is nagyon nem szerette, ha valaki nem köszönt illendőn, a napszaknak megfelelően.
Mesélték, hogy Jani régen, vagy pár éve is meglehetett már, szóval akkor összeakaszkodott egy neves kommandóssal. A kommandós látogatóban járt a faluban, vagy talán az egyik Serfőző lánynak udvarolhatott, ám mivel az udvarlásból frigy nem köttetett, így ez a kérdés feledésbe is merült. Nem úgy Jani és a kommandós esete. Mert bizony ez a neves kommandós is elkövette azt a hibát hogy betért a kocsmába az esti órákban és elfelejtett a napszaknak megfelelően köszönni. Talán észre sem vette, vagy szóvá sem tette volna ezt senki, ahogy nem igazából törődtek vele az emberek, meg hát a Serfőző lánynak csapta a szelet és így még aztat is elnézték neki, hogy rázta magát, a duzzadó izmaira meg úgy mindenre. Csakhogy.
Csakhogy azon a nyári alkonyati napon Jani csendesen üldögélt a megszokott helyén a söntés pulttól jobbra, egy valaha szebb napokat látott magas bárszéken és onnan lógatva le, himbálva kurta lábait.
és megtörtént a baj..a belépő neves idegen elfelejtette hogy köszönni is illetik, hogy ez szándékos volt-e, vagy egyszerűen csak tényleg elfelejtette ez már nem is lényeg, Ám Jani ezt nem állhatta szónélkül meg, és megemelve hangját – no nem annyira ahogy a végeken szokta – köszönt ő a kommandós helyett is hogy „ Oszt Jó estét, vagy mi?”  A kocsmában meg is állt a levegő, úgy maradt minden ahogy éppen befékeződött a szó, vagy a gondolat a vendégek fejiben. Még a pimasz legyek is a plafonra húzódtak kivárni a lényeget. Talán a körülmények is nagyon  összesűrűsödhettek, hiszen adott volt Jani neveltetésből fakadó alaptermészete, és talán a kommandós is igen peckes hangulatban lehetett, de bizony szó és szavak követték egymást gyors egymásutánban. Kár is betűket vesztegetni erre, de a lényeg Jani csak a „Jóestlétet” ismételgette makacsul, míg a másik meg felsorolta a fás szárú növények szinte minden alkotóelemét, persze mindezt jelzőként értve. A csapos többször pisszegett Jani felé, vagy épp a másiknak ingatta-rázta a fejét csitítóan, mert hát tudta mi fog következni. Ami be is következett.  Bizony Jani elengedte teste mellől a jobb kezit. Becsületére legyen mondva hogy tenyérrel tette eztet és csak többszöri felszólítás után, aminek során a kommandós tanúk előtt ígérte Janinak, hogy ő üthet először akár kétszer is.
Ahogy megindult Jani jobb keze lendülve, a tenyere úgy nőtt egyre nagyobbra és óriásibbra, majd  csattant hatalmasat az idegen arcán.          
Azt mesélték a szemtanúk, hogy lehet az idegen már vesztit érezte, tán feltűnt neki, hogy ez a kis inas embernek iszonytatóan nagy marka van, talán aztat is észrevehette – ámbár már későn – ahogy leugrott a bárszékről ez a kis ember bizony termetéhez képest igen csak nagy talpakra érkezett. Szóval valamit megérezhetett, mert húzta hátrafelé fejit a lendülő kéz elől, ám ilyen nagy tenyér elől nem lehet kitérni. Nem is tudott, csak berogytak térdei ahogy bedőlt a kiszolgáló pultra, majd onnan lecsúszott a padlóra. Nagy csend szakadt hirtelen le, mint amikor a déli vihar elül egy szóra, csak a csapos fújt egyet megkönnyebbülve mert kár nem keletkezett az árukészletben és az ivó   berendezésében. Jani álldogált egy csöppet tanácstalanul rá az egyik talpáról a másikra, majd hirtelen lenyújtva azt a hatalmas tenyerit megmarkolta a kábult és ébredező idegen támaszt kereső kezét is felsegítette azt. Na hát így vagyunk – motyogta Jani. Aztán bizony tisztességére legyen mondva mindeniknek, mármint a lezajlott affér két hősének, hogy azt követően nem tápláltak egymás ellen haragot, sem ellenszenvet. Még kezet is fogtak búcsúzóul vagy három-négy fröccs után.
Szóval sok jó tulajdonsága volt a Janinak értette a földet, értette az állatok gondozását is, sok gazda alkalmazta őt, több helyre is járt dolgozni szépen meg is élt belüle. Azt kevesen tudták, hogy irodalmi vénával is megáldotta őt a Jóisten, persze volt neki más irányban is vénája de arról az idősebbik Szappanos lány tudott volna mesélni, de az errefelé nem szokás. Tulajdonképpen ennek az elrejtett irodalmi vonzódásának köszönhette a ragadvány nevit is. Történt egyszer, amikor még televízió is volt a kocsmában – mert később a tulaj elvitte avval a felkiáltással, hogy nem fog semmiféle artista, vagy artisjus vagy milyen adót fizetni – szóval a Tv egyik műsorában egy neves színész  egy szép verset szavalt a tűz csiholójáról. Jani is hallgatta a sziszegő szavakat és megigézve meredt a képernyőre. Aztán mivel a pultos az italok mellett az irodalmat is bírta, meg is kérte őtet, hogy keresse meg neki valahol ezt a költeményt, mert elolvasná azt. Meg is tette ezt neki a csapos, bár magunk közt szólva nem igazán bízott benne, hogy Jani esziben tartja majd, de megtette neki. Meg is lepődött amikor pár napra rá az alkonyattal együtt érkező és betérő Jani számon kérte tőle. Akkor lenyúlva a pult alá a számlák és hitel nyilvántartás füzetei közül kiemelt egy sötét szürke könyvet. Majd akkurátusan a pultra téve kinyitotta azt a szamárfüllel megjelölt helyen és diadalmas tekintettel nyújtotta oda Janinak – Itt van – mondta, rábökve a lapra. Jani félrevonult és sokáig olvasgatta a költeményt. Miután a csapos végzett a mosogatással  – mert mivel nem volt más személy a kocsmában – letelepedett Jani mellé és elmagyarázta neki, hogy a vers egy nagyon bátor emberről szól  aki tüzet lopott az istenektől, talán Prométheusz vagy mi.  Jani  nagyokat bólintott értette ő ezt, mondta is hogy emlékszik erre a Zeuszra vagy mire, erre a bátor emberre.  Ő aki betörte a trójaik híres falovát is. De száz szónak is egy a vége Jani megtanulta kívülről a verset, legalábbis annak egyik versszakát. Aztán ha betért a kocsmába el is szavalta ezt belépőként, ha a pultos volt szolgálatban. De persze ahogy a napok hetekké teltek és a hetek hónapokká duzzadtak, elment a nyár meg az ősz és télre már csak az „.áldassék a  Tűz csiholója..” maradt meg a kobakjában. Lényegiben ezért is nevezték el csiholós Janinak.

Szóval a férfi benn üldögélt a kocsma üres áporodott levegőjében és hallgatta a melléje letelepedett pultos meséjét.
-és ma is bejár ez a János, a csiholós Jani?  kérdezte a pultost.
Az kinézett az ablakon egy-két pillanatig figyelte a kocsma előtti futó főútvonal gyér, déli forgalmát, aztán furcsa grimaszt vágva – ami nála az elérzékenyülés jele volt – felelte   - Már nem jár be, fél éve is van már hogy magához szólította az úristen.
- talán a mindenható nagy titoknak szüksége volt egy erős kézre - mondta a férfi  
A csapos újból kibámult az ablakon a szemben levő benzinkút melletti ledarált kukoricaföldre és bólintott
- igen szüksége volt egy erős kézre és egy tiszta bátor lélekre -mondta és szeme sarka tocsogott a könnyben ahogy felállt és visszaballagott a pult mögé.

A férfi amikor hazaért felnyitotta a régóta bezárt szoba ajtaját és belépve megállt a könyvesszekrény előtt. Egy ideig böngészett, ujjaival végigsiklott a könyvek során, majd lemelt egy kötetet. Kinyitotta a névmutató résznél, majd a jelzett oldalnál felütötte a könyvet...és olvasni kezdett.
    
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #26 Dátum: 2014.10.01., 05:52:22 »




Kikísérte Urát, oszt a ház ajtajából nézte, hogy megverögeti lova nyakát, keze rátíved a nyeregnek hevederére, ellenőrzi, meghúzza a hajítódárda tokját, ne verődjön nagyon, aztán felkapaszkodik a nyeregbe. Igazítja vállán a nehéz bundát, a ló farára is jut belőle. Odalép, prémes papucsára hó rakódik, ahogy felnyújtja urának a hosszúnyelű, széles szájú fejszit, aztat szereti a kápán kerösztbe fektetni, úgy rézsútosan.
Kcskcscscscs, a ló érti és farol egyet, majd megindul kifelé a karámból.. Nézi az asszony, nagy erős asszony, de ilyenkor kicsinek és gyönginek érzi magát, ahogy a távolodó poroszkálásban felkavart hajnali könnyű havat felmarkolja a szél.  Aztán fohászkodik…csak ma, csak ma… ma is hozd vissza őt épségben Uram.


Nézte a távolodó autó lámpáit a sötét hajnalban, a kerekek kavarta hófellegbe bele-bele kapott a szél,      hogy eltüntesse, majd fel-felvillanthassa a lámpák halkuló fényét. Fázósan összehúzta magán a kabátot, mindjárt jön a kanyar az erdő mellett, aztán a parti keskeny út, utána már szem nem látja az autót, ahogy a parton halad, ott ahol oly keskeny az út és oly közel a jeges folyó.
Nagy erős asszony csöppnyi életnek is alig érezte magát a jegesedő szél vágásában, ahogy minden asszony, kinek Ura elindul. Ahogy merev ujjakkal rátolta a rideg reteszt a kapura, csöndben fohászkodott, úgy magában, hisz akinek dolga, az úgy is meghallja…, Hozd nekem vissza ma is őt, ahogy mindig..   


Nagyot horkant a ló, tán megijedt valamitől, hátrált, hátsó lábai a meredek parton már nem leltek támaszra. Elülső lábaival kéltségbeesve próbált kapaszkodni, de csak beljebb húzta fara a vízbe.
Oldalra vetődött, le a nyeregből, mielébb, a ló meg tudja merre kell, vigyék az ösztönei…Először nem is érezte a jeges vizet, de aztán ahogy a nagy nehéz bunda húzta őt lefelé megérezte a víz dermesztő szorítását. Dühödt elszántsággal bújt ki a bundából és rúgta magát a part felé.  Éppen csak, hogy elmarkolta  egy vékony nádnak szálát, mert az maga az élet, úgy szorongatta, alig erővel, ahogy húzta  magát kifelé.
Féltestivel már parton feküdt, mikor meghallotta lova sikoltó nyerítését. Nem talált kapaszkodót az állat, rémült pánikban próbált kikecmeregni, elülső lábainak magos volt a part, küzdött a lassú, de biztos árral, de ereje már fogytán lehetett.   
Én vagy ő gondolta….belelihegve a saras hóba, aztán hosszú tőrit előhúzta, beleütötte jó mélyre a fagyos földbe, ha valaki erre jár legalább tudja, tudja  majd, hogy elvigye a hírt.
Aztán elnegedte a tőrt és partot – inkább együtt - suttogta lovának, nyugodj Szeles, nyugodj ahogy elkapta a zablát, odébb lankás a part ott a nád mögött – tudom nem látni – dühös kétségbeesés könnycseppjei folytak arcán, ahogy húzta lova fejét, lábával rúgva maga mögé a vizet, úszva, köhögve a part mentibe, a nádast kerülve. Talán már iszapot is kavart a lába, de már nem érezte ujjainak szorítását. Azok csöndben elengedték lovának zabláját.
Odébb, odébb ott lankás a part suttogta, buggyanva ajka és mintha a ló megértette volna, nem rángatta fejét felfelé a partnak irányába. Erős szügyével már-már kiemelkedett a hártyás –jeges vízből, törve azt maga előtt, gyenge árral szemben. Lábai már a feneket taposva lankás partra leltek, nem vette észre hogy az ember lassan sodródva elmaradt mellőle. 


...a kutyák nagyon fogtak..Az asszony kinézett, szíve nagyot ütött...a kapu előtt idegen autó állt, hivatalos emberek furcsa merev arccal közeledtek a portához. Az öreg kutya szokatlan vonításba kezdett.....
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #25 Dátum: 2014.09.15., 05:55:57 »

Lassan kortyolgatta a kávét, hátával nekidőlt a kiszolgáló pultnak. Arra gondolt jó lenne meginni egy deci hűvös száraz fehérbort, de még korán van borozgatni. A kocsma ajtaja kelet felé bámult és persze vele együtt mindenki aki ilyenkor hajnalban betért ide az is kifelé nézett, a nagyablakos ajtón át, a főúton túl, a mező fölött hátha virrad már. Vasárnap, a főút forgalma ilyenkor csekélyebb, mint hétköznap, de így is eldübörgött egy-két teher, vagy személyautó. A kocsmáros – bár inkább csak alkalmazottnak lehetett titulálni, mivel a főnök az más volt – szóval kocsmáros rákönyökölt a pultra, majd úgy támaszkodva néha-néha lecsapott a markában tartott légycsapóval. Aztán a leütött legyet lekotorta a padlóra.
- He, hallotta, hogy a Lali Jóska meghót? kérdezte a bátyót, aki még mindig elmerengve kortyolgatta a kávét és rendületlenül bámult ki az ajtón, keletre mintha azé igyekezne annyira lesni, hogy le ne maradjon a napfelkeltéről. -meghalt? fordult a csapos felé - nem tudom, így névről ki az...
-hát tanyája is van neki a falu déli véginél, meg földjei a szunygos előtt, az út mind a két felin.
-ja..- rémlett valami már - van neki egy öreg Ford picköpje?, meg robogója is...
-úgya  bólogatott a csapos, közben két legyet is lesöpört a pultról.
-Nagy bajszú, szikár parasztember, kunember
-az, az
-és mi történt?
A csapos letette a légyverőt - Hát nem tudni pontosan mi vót, de agyontaposta a bika, a legszöbb bikája..állítólag valamiért bement a karámba a nagy bikához, az meg nekiment. úgy találták meg az emberei a fődön, a feje mint egy nagy cipó, teste összetörve...Mikor betették a mentőbe még élt,     beszélt, magáná vót...'tólag aztat üzente, hogy mondják meg a fiának, ne báncsa a bikát, az állat nem tehet  róla....aztán a kórházban meghalt.
- hm...jóember volt,
- az - bólintott a csapos,- jó bizony, az emberei is szerették. Mindig kiadta a bérüket is rendesen. Üzekedés van, őneki meg a bika a tehenekkel együtt volt tartva a nagy karámban. Bár az nem is karám, annál jóval nagyobb. Szóval a vasvella is ott vót mellette, lehet avval akart védekezni, vagy szalmát rendezett.
Nyílt az ajtó az egyik lovászgyerek jött be. Roma gyerek volt az alvégről, tisztességes, dolgos, a lovakhoz is értett, meg szerette is őket  Elkapta az utolsó  szavak végit, így hát ő is hozzátette a mondandóját, miután kikérte magának a sörét..
- az a bika ha megindul annak nem áll ellene senki. Azt mondják a több mázsás kerek szalmabálát is lekapta a szarvával a kocsirú. No meg a bika az olyan, addig tapossa az ellent amíg csak mozog. Sunyi, gonosz jószág. Csúnya halál.
Ebben egyetértettek.

Aztán amikor a bátyó autózott hazafelé, lassan döcögve kerülgette a bekötő úton a gödröket, ahogy átszelte kis csatornát elnézett jobbra a kukorica földekre. Ez is a Lali Jóskáé gondolta, sokszor találkoztak itt jártában-mentében. Mindig köszönt neki az a nagybajszú. Tán egyszer beszéltek is. Vagy három éve lehetett, úgy ősz tájékán, vagy nyár végin. Valami nagy gép, talán kombájn jött szemben a  bekötő úton, hogy a patak előtt elkanyarodjon, be a Lali Jóska födjére. Akkor állította meg a bátyót a gazda, csak megkérte, hogy várjon már egy percet amíg a gép ideér, mer amúgy se férnének el egymás mellett a keskeny úton. Akkor beszéltek pár szót.  Talán akkor is kukorica termett az út melletti földjein aztán mondta neki a gazda, hogy ha a gép végez, ha van kedve, vagy köll neki, nyugodtan rámehet a földre bilingérezni. Akad ott még pár mázsa elhullott kukorica cső.
Régen volt...
Hát többé nem mondja gondolta a bátyó, és az is igaz, hogy ezek az új betakarítógépek már nem hagynak hátra semmit, semmit a szegény embereknek. Az meg igaz, ami igaz csúnya egy halál...bár talán jobb mint öregen, egyedül, betegen szenvedve...
 
Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Szürketestvér
Hős tag
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 2 279



Profil megtekintése
« Válasz #24 Dátum: 2014.09.07., 22:17:07 »

tavaly még csak a hátsó lábát fogta- fordult az öreg az ágyban, nyekkent egyet a vasalat a lábaknál.  
- fogta? ugyan már papa, kicsi vót még akkor és most is az még- mondta az asszony, a dunyha felett átnyúlva el kezdte nyomkodni az öreg inas vállait.
-dehogy kicsi, aaa...láttad hogy nézett a varga lányra- elégedett szusszantott az öreg, mert jólesett neki, a vállának a kis dögönyözés.
- na pont arra....az asszony keze megállt, -jófajta lány az mi? még csak az kéne..
- mindegy ha már így néz rá, akkor a késhez is legyen keze és esze....
- esze? csupa vér lett a  ruhája elő, ha elmondja az anyjának nem engedi többé hozzánk- felült az asszony, csak épp keresztet nem vetett a rémülettől, még csak az kéne legkedvesebb unokáját eltiltanák innen...
- Jó, hát véres lett, hááát nyurga disznó vót,, tudod te is mázsa felett nem sokkal még nagyon virgoncak..
- nem figyeltél rá...ha elmongya az anyjának, mit mond az majd?

- az anyja...az a finom asszony..hová tette az eszit a fiam...
- hagyd má...dolgozik az, így egyedül is...így akarta a Jóisten.

- a Jóisten....ez a fiú olyan mint mi...szereti a földet...nem mind az apja...
- te.....fiadról beszélsz...ő is szerette – az asszony hangja felcsattant – a fiunkról beszélsz – de már vékonyba hajlott a hangja mert megrohanták az emlékek.
- dehogy, nem szerette a...elment úri dámák után...meg ifjan is csak kokaskodott mindenkivel...még rendőrjózsival is összeakaszkodott....aztán meg itten hagyott bennünket...nem szerette a földet..kalandot kereste meg a bajt. Mondjad nekem mi vót szép a bányában...mi? A sötétség? Se nap, se csillagok..-keserűség marta az öreg torkát, lekúszott ott mélyen egészen le a szívéig.
- szerette a földet, csak más volt, az öregisten így akarta, asszondta a pap,a jóistennek dóga volt vele azé küldte oda és vette magához...kedves fiam volt.... csöndes volt az asszony szava, csöndes és beletörődő.

Hallgattak...

- néköm is kedves vót- sóhajtotta az öreg ember - kun vót....- hallgatott egyet, nyelt is egyet, egy nagyot, talán a könnyeit, rég felszáradt férfi könnyeket, hogy visszajöjjön a hangja - de ez a fiú, az unokám, hjába másodvérem, szereti a lovakat is...láttad vóna...ahogy a kovács öreg kancájának...tudod az a harapós...annak is úgy tartotta a lábát, amíg tették rá a patkót, hogy csak na....szereti a lovakat...és akkor a földet is szereti...me' az egy...
- te is csavarogtál – mondta az asszony és visszadőlt az ágyba, fázósan az álláig húzta a dunyhát,
-  de akkor is a fiú fiatal még böllérkedni...ha elmondja az anyjának...
-megen károgsz nekem, nem engedtem, hogy bontson, csak szúrjon...jó ha megismeri..
-mit...? ne öljön még, ráér, sápadt vót utána...te meg meg is itattad...
-dehogy, enyimbű adtam neki a végit...két korty, ..
-neked kettő, de neki....
-maradj má...


Aztán elcsendesedtek. Mindegyik magára maradt a gondolataival, a megcsillapodott fájdalommal. Csak ha felrémlett a kép ahogy a fakeresztet belenyomták a friss halom tetejibe, hát akkor zokogtak fel mélyen belül...de ezt a képet elhessegették...a hantok gördülő, dobogó zajára is bezárult fülük. A hideg szobát megtöltötte a dunyha alól kiszűrődő csöndes szelíd szuszogás amelyet megszínezett néha-néha egy-egy mély erős fújtatás.

Naplózva

"....Az Úr tartson meg kezében, és kezét ne szorítsa túl erősen..."
Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
Harminckettes  |  32-es fórum  |  32-es közélet (Moderátor: AKI...)  |  Téma: szűkebb pátriárkánk (Aki és Csuhás után szabadon)
Ugrás:  


Jelentkezz be a felhasználóneveddel, jelszavaddal és add meg a munkamenet hosszát

A MySQL adatbázis használatával A PHP programnyelven íródott Powered by SMF 1.1.21 | SMF © 2006-2009, Simple Machines Szabványos XHTML 1.0! Szabványos CSS!