üzenet, vagy emlékezet, amit gyermekeddel is szivesen elolvasatnál

[Gazember Isten nyugosztaljon!]

És a gólyának, hogy melyik irányba szarhat!

És a qtyámnak, hogy egye meg a libamájat, amit megunt.


 

[Gazember Isten nyugosztaljon!]

Re:Társalgó«
Válasz #58936 Dátum: Ma - 15:32:20 »
„…..
…..Hát hogy van ez, Öreg Barátom? ….”  *


*  _{32-es „AKI” megszólítása, „Gazember” felé egy nyilvános fórumban, a huszonegyedik század elején. Hiba lenne bármit is hozzáfűznöm, mert egyik legszebb sor a fórumok történetében} 

Szürketestvér Barátom ! (ha szólíthatlak így)
Ki fejthetnéd részleteiben, hogy mi amit mondani szándékszol ?
Mert nem egészen értem...

[Szürketestvér]

               "....felszállt a repülő...."
 
                                                            ^{(nemrég....mondta az apa...anya kezit fogva szűkülő torokkal  és még aztat is "mondta" hogy nekik jobb lesz az életük, mert hisznek benne.).}

[AKI...]

"..Majd azt is előírja nekem a kormány, hogy milyen irányból nézhetem a gólyafészket?!.."


                                                                                    (B.Gyuribá 78éves)

És a gólyának, hogy melyik irányba szarhat!

[Szürketestvér]

"..Majd azt is előírja nekem a kormány, hogy milyen irányból nézhetem a gólyafészket?!.."


                                                                                    (B.Gyuribá 78éves)

[100/2]

Szívük csudaszép
szénmezőt tár, ám lelkük
a mélyben rekedt.

                           (az elfelejtettek)
                                                            _(Dorog)                             

           

[100/2]

Álltak ott sorban
égbe kapaszkodva mind,
kezüket fogtam.
                                                   (apa mondta büszkén,   …”bányászok”….)   

           

[Szürketestvér]

Szívük csudaszép
szénmezőt tár, ám lelkük
a mélyben rekedt.

                           (az elfelejtettek)
                                                            _(Dorog)                             

[Szürketestvér]

Álltak ott sorban
égbe kapaszkodva mind,
kezüket fogtam.
                                                   (apa mondta büszkén,   …”bányászok”….)   

[Szürketestvér]

Már órák óta ült az alap betonján. Bal lábát felhúzta maga mellé, rákönyökölt, és úgy tartotta fáradt, nehéz fejét. Jobbra mellette feküdt a kutya, csendesen, nem akarta megzavarni gazdáját a nagy bánatában. Hatalmas fekete fejét mellső lábain nyugtatta, s csak néha nézett fel az emberre. Aztán, mikor úgy érezte itt az ideje, óvatosan hozzásimult a gazdához.
- Cézár, Cézár -sóhajtotta amaz - megleszünk mi itt ketten.
- Úgy lesz, majd én vigyázok rád! -tekintett fel a kutya.
Az ember végigsimította a hatalmas fekete testet, és örült, hogy van kit szeretni. Forró cseppek buggyantak ki a szeme sarkából. - Te még megmaradtál nekem! -sóhajtotta.
Cézár válaszul ráfektette fejét lelógó jobb lábának combjára, s olyan szeretettel, ahogyan csak egy kutya tud nézni, ráemelte tekintetét.
Az ember megmozdult. Előhúzta a háta mögül a táskáját, s az utolsó fél kiló kenyerét ketté tépte. Az egyik darabot odaadta a kutyának. -Egyél! -mondta -Én most úgysem vagyok éhes. - Ám az nem mozdult, pedig nagyon szerette a kenyeret. -Vedd el, no, tudom, ma még nem ettél te se semmit! Jó az Isten, csak ad valamit holnapra is!
De a kutya csak felült, és teljes testével hozzásimult. Ő átkarolta a nyakát, és ültek tovább a messzibe nézve, míg lassan beborította őket a sötét.

Nem szeretem, mert elgyengíti szívemet és mégis sokszor elolvasom.

[AKI...]

....
Péter nem nagyon tudott újat mondani neki arról a városról, ahol gyerekkorát töltötte; csak Péter ezt sem tudta, mint annyi mást. De nem is kell neki tudnia! Így vannak biztonságban mindketten. Pedig számtalanszor ült le imádkozni a bazilika valamelyik padjába, vagy a Ferences templomba. Szinte nem volt olyan hónap, hogy ne lett volna ott István és Gizella szobra mellett; szerette onnan nézni a Bakonyt. A hegy minden évszakban, minden napszakban, minden héten más és más arcát mutatta. Amikor az ősz felhősapkát húzott rá, vagy mikor a lemenő nap vérét csorgatta a hegyoldal erdeire. Nem véletlen, hogy végül is itt kötött ki a Kárpátok hegyei között, a szurdokaiban, a fennsíkjain. Valahol az otthont idézték számára. Az otthont, ahonnan menekülnie kellett, pedig nem tett semmit, csupán őszinte volt; elhitte, hogy bár kissé furcsa, de mégiscsak demokrácia van, és a demokráciában mindenkinek lehet véleménye, hogy nem kell egyetérteni a hatalommal, és ezért még csak bántódása sem lehet; hogy a diktatúrát már megdöntötték régen.
Tévedett. Nagyot. Ezért kellett menekülnie, hátrahagyva a gyerekit, a feleségét. Új hazát kellett keresni, bele kellett bújni egy másik ember bőrébe, hogy a sajátját mentse. Nem lehetett megállni sem, mindig menni kellett, mindig újra kellett értékelni a történteket. Nem lehetett lakcíme sem, költözött szinte negyedévente. Hogy ne tudja lekövetni senki, ezért be sem jelentette a milíciának, hogy hol lakik. Az igazolványába évekig az a falu volt beírva, ahol még életében nem járt. Még a „fentiek” is úgy tudták, hogy Huszton él, nekik sem lehetett elmondani az igazat, mert ki tudja. Csak így védhette meg magát és a gyerekeket. Most nagy dilemma előtt állt: Ildikó. Azzal sem tudta, mi legyen. Eddig mindig ment, költözött, huzamosan nem lehetett egy helyen. Azt szokta mondogatni magának: elindultam egy úton, ami csapda, ami nem enged el, fogságban tart; én az útjaim fogságában élek.
...

[Szürketestvér]

-Lát engöm? - kérdezte a nénike, ahogy beléült a puha kárpitú, kényelmes karosszékbe és nézte a monitort, vagy mit, azt a keskeny, nagy széles tekintetű színes tévét. Me’ TéVé az, nem is monitor vagy mi, h’ába beszél neki ez a fess, kemény léptű és tekintetű tiszt úr. Nem tetszött neki ez a szigorú embör, nem tetszött, hogy a szálas, derék, ám mégis gyerekarcú kiskatonák merev arccal tisztelegtek neki, ahogy az épületben a folyosókon elhaladtak előttük. Nem teszött és nem is értette, hogy az ajtókon nem használnak kilincset, me’ minden ajtó olyan bankkártyával, vagy mivel nyílik. Aztat kell odatartani valami kis pislogó szemű dobozkához. No meg a taposócsempe az is, még a légy is - no ha lenne itten egyáltalán - még az is csúszkálna rajta. Na meg hát a kosarát is künn kelletett hagynia, pedig abban van minden jó finomság, hát ejszen disznóbökés ideje van. Ugyan kinek hagyja itten ? Ennek a mogorva morc tekintetű tisztnek? Jajj me’ hát vissza csak nem viszem – gondolta, ahogy  beleült a karosszékbe, amelyből kicsi lábai alig értek le a padlóra. Pedig le kelletett támasztania bizony, mer’ ez a szék bizony még a tengelye körül is megfordult, ha úgy akarta. Ej de hogy akarta, ő csak a monitorra szegezte tekintetét, sőt előre is húzódott és nézte a képernyőn, megjelenő távoli tájat, a fiút, abban a homokszínű egyenruhában.
Szeme sarkából tán csöpp könny is csordult, ahogy nagy hirtelen minden emlék egyszerre megrohanta. Mert bizony eszibe villant - noha oly régen vót, de eszibe villant - ahogy szedte meztébeni lábait, apró talpait a fiú a pendely meg lobogott rajta, aztán ríva kiabálta, hogy ő bizony nem lyány, hogy pendelyt adtak rá. Igaz, ami igaz, a pendely nem is állt ilyen jól a fiún, mint ez a homokszínű, tarka egyenruha. Nézte egyre csak, nézte nedvesen homályosodó tekintettel. Látta a gomolygó, szél kavarta port, nézte az idegen napot. Idegen föld, ismeretlen kopott vidék, más emberek, de a fiú az ott a miénk, a szeme huncut, olyan mint régen. Önkéntelenül a monitor mögé lesett, ugyan már, mi ez a káprázat?
-Ő is lát engömet ?- kérdezte suttogva újból a fess tisztre nézve
-Sajnos most nem, egyoldalú a képi kapcsolat, de hallja amit mondunk, ide beszéljen, szóljon bele  ebbe a kis mikrofonba - tolta eléje a tiszt a hajlítható kis csodát.

…és a nénike meghúzta kendőcskéje sarkait az álla alatt, úgy, de..…  úgy neki készülődött, hogy mond valamit…

-   Hazavárunk tikteket, fiaim   - *

nyögte ki nagy boldogsággal, őszinte, reménykedő szép gondolattal és még kezének tétova röpködése is ölébe csitult.

….**
 


_{* ismeretlen nagyMama
** és a fess tiszt még szemének pilláját sem engedte megrebbeni, ne hogy buta férfikönny nedvesítse be akár csak egy pillanatra is szeme szélit.}

[Szürketestvér]

„…Rózsaszín szemű tarka cica és reá vigyázó zerna macska küldi kunföldre  az Omegától a fegyverkovács fiának balladáját és üzenik : édes szüleim otthon, vigyázzatok magatokra mi megvagyunk itt szeretettel békével…..” ¬*




^{* részlet rövidhullámon, a SZER egyik adásából akkor és…..}

[Gazember]

Re:Társalgó«
Válasz #58936 Dátum: Ma - 15:32:20 »
„…..
…..Hát hogy van ez, Öreg Barátom? ….”  *


*  _{32-es „AKI” megszólítása, „Gazember” felé egy nyilvános fórumban, a huszonegyedik század elején. Hiba lenne bármit is hozzáfűznöm, mert egyik legszebb sor a fórumok történetében} 

Na de mi volt az a legszebb sor a fórumok történetében, erre volnék kiváncsi.
Azt a Te megszólításodat a nyilvános fórum felé, nem tudod idézni ? Tulajdonképpen arra volnék kiváncsacsi, hogy mit írhattál nekem, ami annyira meghatotta Szürketestvért ? Erre, ha emlékeznél és elküldenéd akár profilba, (ha szégyelled) nem bánnám.


 

[Szürketestvér]

Re:Társalgó«
Válasz #58936 Dátum: Ma - 15:32:20 »
„…..
…..Hát hogy van ez, Öreg Barátom? ….”  *


*  _{32-es „AKI” megszólítása, „Gazember” felé egy nyilvános fórumban, a huszonegyedik század elején. Hiba lenne bármit is hozzáfűznöm, mert egyik legszebb sor a fórumok történetében} 

[AKI...]

Ilyenkor azt képzelem, hogy megérted az embert. 

A történet főszereplője aztán megrázta magát, fölforgatott mindent fenekestül -a saját életét is!-, és újból fölállt.
Sokadszor.

[Akela]

Már órák óta ült az alap betonján. Bal lábát felhúzta maga mellé, rákönyökölt, és úgy tartotta fáradt, nehéz fejét. Jobbra mellette feküdt a kutya, csendesen, nem akarta megzavarni gazdáját a nagy bánatában. Hatalmas fekete fejét mellső lábain nyugtatta, s csak néha nézett fel az emberre. Aztán, mikor úgy érezte itt az ideje, óvatosan hozzásimult a gazdához.
- Cézár, Cézár -sóhajtotta amaz - megleszünk mi itt ketten.
- Úgy lesz, majd én vigyázok rád! -tekintett fel a kutya.
Az ember végigsimította a hatalmas fekete testet, és örült, hogy van kit szeretni. Forró cseppek buggyantak ki a szeme sarkából. - Te még megmaradtál nekem! -sóhajtotta.
Cézár válaszul ráfektette fejét lelógó jobb lábának combjára, s olyan szeretettel, ahogyan csak egy kutya tud nézni, ráemelte tekintetét.
Az ember megmozdult. Előhúzta a háta mögül a táskáját, s az utolsó fél kiló kenyerét ketté tépte. Az egyik darabot odaadta a kutyának. -Egyél! -mondta -Én most úgysem vagyok éhes. - Ám az nem mozdult, pedig nagyon szerette a kenyeret. -Vedd el, no, tudom, ma még nem ettél te se semmit! Jó az Isten, csak ad valamit holnapra is!
De a kutya csak felült, és teljes testével hozzásimult. Ő átkarolta a nyakát, és ültek tovább a messzibe nézve, míg lassan beborította őket a sötét.

Ilyenkor azt képzelem, hogy megérted az embert. 

[Szürketestvér]

Nekivetette hátát a pad szélinek. Lábait, rövid kurta lábait kinyújtva az égre nézett, amelyen hunyorogtak, kacsingattak a csillagok, mintha mindenik őtet nézné. Vagy akár bíztatná is. Szemivel megkereste a göncölt, a kicsit, a szekeret. Tán messzi papa is ottan munkálkodik, bár ő a lovakat nyereg aláfogta, nem a rúdhoz kötötte…siratta is azokat, miközben biciglijét tolta. Mert bizony tolta, miután lovait elvették tőle és ő ugyan meg nem ülte a drótszamár nyergét.
Mindig azt mondta, minket kunokat lóra tett az öregisten, nem drótos szamárra. 
De messzi papa nem válaszol, ejszen soha, de soha nem is beszélt sokat. Tán csak egyszer, mesélt csak nekem, amikor búcsúztam. Megcsókolni mentem hozzájuk mama csöppnyi arcát, és kezit. A papát nem mer’ az mifelénk nem dívott, úgy a férfiak között. Meg amúgy durva, nagy keze volt neki, furcsa is volt kicsi, inas kuntermetéhez. Aztán valahogy félrehívott, ami nehéz volt a mama mellett, de félrehívott és szemembe nézett – nem mondott ő semmit, hisz el nem mondhatta, az angol derbiket, a damásdy lány mosolyát, amiért feladta a paták dobogását, meg hát hogy mondhatta volna el a világnak égésit és oly régen, jó Kötöny király meg népinek levágását sem, csak a szemei meséltek. Ám ha szavakba önthette volna, akkor talán valahogy emígy hangzott volna :
"Megdögleni lehet, de rongyemberré lenni nem *[/




[*  : talán Veres Péter…vagy maradjunk inkább a papánál

[AKI...]

Már órák óta ült az alap betonján. Bal lábát felhúzta maga mellé, rákönyökölt, és úgy tartotta fáradt, nehéz fejét. Jobbra mellette feküdt a kutya, csendesen, nem akarta megzavarni gazdáját a nagy bánatában. Hatalmas fekete fejét mellső lábain nyugtatta, s csak néha nézett fel az emberre. Aztán, mikor úgy érezte itt az ideje, óvatosan hozzásimult a gazdához.
- Cézár, Cézár -sóhajtotta amaz - megleszünk mi itt ketten.
- Úgy lesz, majd én vigyázok rád! -tekintett fel a kutya.
Az ember végigsimította a hatalmas fekete testet, és örült, hogy van kit szeretni. Forró cseppek buggyantak ki a szeme sarkából. - Te még megmaradtál nekem! -sóhajtotta.
Cézár válaszul ráfektette fejét lelógó jobb lábának combjára, s olyan szeretettel, ahogyan csak egy kutya tud nézni, ráemelte tekintetét.
Az ember megmozdult. Előhúzta a háta mögül a táskáját, s az utolsó fél kiló kenyerét ketté tépte. Az egyik darabot odaadta a kutyának. -Egyél! -mondta -Én most úgysem vagyok éhes. - Ám az nem mozdult, pedig nagyon szerette a kenyeret. -Vedd el, no, tudom, ma még nem ettél te se semmit! Jó az Isten, csak ad valamit holnapra is!
De a kutya csak felült, és teljes testével hozzásimult. Ő átkarolta a nyakát, és ültek tovább a messzibe nézve, míg lassan beborította őket a sötét.

[Szürketestvér]

"...Néha bántanak,
vagy lehet közelemben
csak elsuhantak. "

(Szürketestvér ZIP fájl-ja, mégha nagyon is fájlalja, avagy eztet csomagold ki ha tudod, persze csak magadban)