Jó évtizedes barátság fűzi Rózát a rendkívül művelt, testes, hullámzó kedélyű férfihez, akivel találkára siet most. Sokféle – olykor különleges – helyszínen találkoztak már ez idáig: egy éjszakai kertben a Balaton partján, máskor álnéven keresték egymást egy népes társaságban. Éppenséggel az volt az első alkalom, amikor személyesen találkoztak. Előtte csak álnéven írtak egymásnak rövid üzeneteket, mint mindenki, akiket egymás mellé sodort a hirdetési újság fóruma. Később ebből a társaságból hatalmas baráti kör kerekedett nagy szerelmekkel, házasságokkal, válásokkal, örömünnepekkel és drámákkal, ahogy az az életben is lenni szokott.
Ahogy most végigpergeti magában barátságuk emlékezetének emléklapjait, megállapítja, hogy a maihoz fogható különleges, sőt bizarr helyszínen nem találkoztak még soha!
Az egyik legnagyobb fővárosi temetőben adtak egymásnak találkát, a dolgok természetéből adódóan alkalmasint az utolsót ezen a földön. Az asszony azzal hitegeti magát, hogy tréfás kedvű barátjának ez csak a legújabb ötlete, s ott fog állni a megbeszélt időben, sértetlenül, mosolyogva, mint régen, vállán tarisznyával, benne néhány új CD-vel és könyvvel.
Akkor szembesül csak a megmásíthatatlan ténnyel, hogy Sz. meghalt, amikor a táblán megpillantja kiírva a nevet: „Temetések rendje: 15 h Z. Sz. „
És akkor Róza szemét elöntik a könnyek, le kell ülnie egy padra, már tudja, hogy ez nem tréfa, Sz. tényleg elment, mindörökre. Barátai közül nem is elsőként, de egyre közelebb hozva az eshetőségét annak, hogy akár ő is lehet a következő.
Korán érkezett, megpróbálja rendezni gondolatait és leírni barátságuk történetét – hátha azzal, hogy leírja, lerója a magának kiszabott penitenciát, amiért az eltelt másfél évben egyre csak halogatta, hogy meglátogatja a férfit. Otthon, majd hónapokon át különböző kórházakban, ahol az betegségének stációit járta végig, s ahová minduntalan visszatérni kényszerült. Lelke mélyén Róza sosem hitte el, hogy Sz. valóban beteg, mert hipochonder volt világéletében, egészen változatos kórképeket volt képes kreálni magának.
Róza hivatkozhatott – önmaga előtt- saját betegségére, a fáradtságra, amit a rendszeres munkába járás, még ha örömmel végezte is munkáját, okozott.
Legbelül azért tisztában van vele, hogy mindez csak mentséggyártás, önigazolási kísérlet.
Ami tény: nem látogatta meg, néha telefonon beszéltek, mindössze ennyi volt a kapcsolat kettejük között.
És most ott lépdel az elhagyatott, hatalmas sírkertben, ahová szintén évek óta halogatja, hogy egyszer eljön, már csak a Petőfi család sírja miatt is.
Emlékezetében újra meg újra leperegnek barátságuk emlékképei: a közös barátok, találkozások, a nagy zabálások és mesélések, költöztetések, közös nyaralások. A régi nagy társaságból most mindössze ő jött el és egy szomorú, szelíd kékszemű férfi, akit még soha nem látott, de akinek írásait annak idején nagyon szerette, sok üzenetet váltottak egymással. A felismerés örömét mindketten restellik picit a körülmények miatt.
És ott van persze M., aki élete végéig hűségesen ápolta, vállalta, szerette és a gondját viselte, sokszor a viszonzás legcsekélyebb reménye nélkül. Vele jött három gyermeke közül a két idősebb, a legkisebb, akit Sz. talán a legjobban szeretett, ma nincs itt.
Eljöttek rengetegen más baráti körökből: színházi emberek, a zenei élet ismertjei és ismeretlenjei, munkatársak.
Fura találka ez. Egyetlen célja talán a megbocsátás. Róza meg kell, hogy bocsásson magának. Mert Sz. bocsánatát már nem kérheti. Lelke már rég eltávozott, lehet, épp ott csücsül most a temető fölé boruló ég valamelyik felhőjének csücskén. Röhög rajtuk: mit bőgtök? És rögvest megdobálja őket cseresznyemaggal…
S ekkor ég felé szökellnek a vízsugarak s a földbe mossák Sz. hamvait, hogy eggyé váljon a földdel, amiből vétetett.
2005. 06. 15.
