Április utolsó hetében végig, a hosszú utcán, ahol reggelente végigmegy, bódító orgonaillat fogadta a buszról leszálló Rózát. Emlékek sora tört föl benne, ahogy megérezte ezt az illatot.
Megjelent előtte a hajdani kert, ahol a kőkerítés mentén végig orgonabokrokat ültetett Nagyapó, ösztönösen szinte egyfajta természetes zajvédő falat alkotva a ház körül. Aranyeső, labdarózsa és rózsabokrok szakították meg itt-ott az orgonák sorát. Emlékszik, soha nem metszették meg az orgonabokrok ágait, természetes kuszaságban nőttek és ez neki nagyon tetszett. Ha kertje lenne, biztosan ültetne orgonabokrokat, és nem engedné, hogy formára vágják, mert neki épp úgy tetszik, abban a vad kuszaságban.
Milyen jó volt széthajtani az ágakat és a poros melegben megbújva kuksolni! Sosem találtak rá, ha el akart bújni a világ elől.
A magasra nőtt orgonaágak metszéséhez Nagyapó már nagyon öreg volt és gyenge, Nagyanyó meg talán fel sem érte volna őket.
Apu, Anyu még fiatalon, de súlyos betegségekkel küszködve gondolni sem mertek a kert művelésére.
Nővérei, a nagylányok akkor már a messzi középiskolába jártak, a korábban sosem hallott nevű városban, ahol kollégiumban laktak és életüket Róza módfelett izgalmasnak képzelte. Csak iskolai szünetekben meg ünnepekre jöhettek haza, és persze nyáron. Hiányoztak neki nagyon az ikrek!
A kicsi Róza nem először és nem utoljára életében, magányos volt. Órákon át elveszetten kóborolt a számára hatalmasnak tűnő, elvadult kertben. Beszélgetett a bokrokkal, a fákkal, nevet adott nekik. A kút mellett álló szépséges puszpángbokrot cicabunda virágnak hívta, mert amikor elborították a virágok, megsimogatta őket és kis kezében a cica bundájának érintését idézték fel.
Néha, hogy a felnőtteknek örömet szerezzen, nekilátott a gyomlálásnak, de hamar feladta, nem bírt a gyomnövények hatalmas életerejével.
Május elején az orgonabokrok díszbe öltöztek, illatuk az egész falut belengte.
Évtizedek múltán, már felnőttként milyen meglepetés volt látni, hogy a kert nem is hatalmas! És megzabolázható benne a sok gyomnövény.
Mióta ő már csak látogatóba jár a szülőfalujába, és a kertet sógora gondozza, az újra terem. Méghozzá világszép uborkát, meg paprikát és nyílnak benne virágok, orgona is.
Míg a jelenkori hosszú utcán siet az iskola felé, Róza magában sorra veszi az élete orgonás történeteit.
Fiatal felnőttként élte át élete nagy szerelmével, akkor már férjével, hogy május elseje éjszakáján elmentek orgonát lopni. A város, ahol akkor laktak, szinte egy végtelen hosszú utcából állt, amely a völgyben kanyargott kilométereken át. Az állomáson várta a késői vonattal érkező férfit, és együtt indultak el, gyalog hazafelé. A főutcán ez a vállalkozás reménytelennek tűnt, a város szélén lévő elhagyatott és gyéren világított kis mellékutcákban már több esélyük volt. Kutyaugatás kísérte őket útjukon, az éjszaka langyos szellője sokat ígért, de nem nélkülözte az izgalmat sem. Ma is ott él emlékeiben az érzéseknek az a különös keveréke, a szerelem, és az izgalom, a várakozás, ugyanakkor félelem a kutyáktól meg a lebukástól. És ugyanakkor az öröm, amikor már zsákmányukkal hazafelé tartottak. A kis szobát betöltötte a bódító orgonaillat, nem volt vázájuk, tettek hát befőttes üvegbe, locsolókannába, vödörbe, és főbérlőiket is meglepték egy csokorra valóval. Micsoda tavasz volt! Reményeik tavasza, új életük kezdete.
A virágoknak sajátos nyelve, üzenete van, tudja ezt minden nő évezredek óta. Szokások, érzések kötődnek hozzájuk. Ahogy az ibolyát a szerénység jelképének tartják, úgy a virágok királynője a rózsa.
Róza számára az orgona mindörökre a szerelem, az öröm virága lesz már. Mindig megújuló izgalommal várta április végét, május elejét, és a remélt meglepetést, hogy egyszer majd valaki a gondolatát kitalálja és meglepi ezzel a varázslatos virággal.
Mégis évek teltek el úgy, hogy az orgonáról neki kellett gondoskodnia. És így van ez ma is.
Április utolsó napján, péntek délután hazafelé indult az iskolából, aminek szereti a fényeit, árnyékait, zajait és csendjeit, a gyerekek ragaszkodását és a sokféleképpen feléje áradó szeretetet, jó ott lenni és otthonos. Végig a hosszú utcán, teljes pompájukban kibomlott orgonák díszlettek a kertekben. Kedve lett volna letörni egyet csak úgy az utcára kihajló ágak közül, mert azt tartja a mondás is, hogy virágot lopni nem bűn. De tudta jól, hogy ezt éppenséggel ő nem teheti meg, itt, ahol jól ismerik, köszön neki felnőtt és gyerek, tudják, hogy honnan jön és ezért egészen másfajta illemkódex érvényes rá.
És akkor jött a mentőötlet! Már majdnem kiért a főútvonalra, a buszmegállóhoz, már kevés kert volt hátra, de akkor meglátott az egyikben egy asszonyt, akit látásból ismert, köszönni szoktak egymásnak.
Hirtelen elhatározástól vezetve megszólította, és virágot kért tőle.
Az ismeretlen asszony kinyitotta a kertkaput és betessékelte. Megköszönte, hogy nem törte le az orgonát, majd bement a házba metszőollóért.
Míg a jó csokorra való ágat levágta, kéretlenül is mesélt az életéről. Épp arról a lakótelepről költöztek ide a családdal, ahol most Róza él, aki korábban itt lakott, csak a válás szakította el a szeretett kertvárostól, a házától.
Ezer szállal kötődnek egymáshoz a sorsok! Csak meg kellene nyílni egymás felé az embereknek, hogy észrevegyék a közöset. Mindig a közöset, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt.
Most ott díszelegnek az orgonák Róza szobájában, illatuk betölti a lakást, régi májusokra emlékeztetve őt. Este álomba ringatja az emlékezés, reggel tekintete elsőként a virágokon pihen meg. Mosolyogva ébred, bár egyedül van megint.
2010. május 9.
