Kezébe vette a könyvet – élete első könyvét – és felsóhajtott: erre a pillanatra vártam harminc éve! Sötétzöld papírkötés, benne az ő versei.
A cím: Tükörcserepek. Életének tükörcserepei.
És készül már a novelláskötet is, az írásokkal, amiket az utóbbi néhány évben írt, megírta életét, álmait, beteljesült és torzón maradt szerelmeit, ezer alakban.
Éjjel óvatlanul a bal oldalán fekve aludt, mint régen annyiszor és az éjszaka közepén felriadt szíve rendetlen dobbanásaira. Vagy az ünneplés, a pezsgő, a gratulációk, a boldogság tette volna vele? Esetleg a diadalmas zsíros kenyér, amit este fél tízkor befalt? Olyan ébredés volt ez, mint amikor a vízfelszín felé tör a fuldokló és a sötétségből kibukkan a még sötétebb éjszakai szoba meleg légterébe, de most nem kapkodott levegő után.
A boldog nyugtalanság visszfénye csak ez az ébredés, nem kavarja fel, nem löki ki a valóságba, mint máskor. Puhán öleli körül a meleg, a macska szuszogása, a gondolatok, amik benne kavarognak – hajnali háromkor. Csak az időpont a szokatlan, meg a boldogság.
A másik, több, mint harminc éve vágyott pillanat, ami már soha nem jön el az életében, egy szóként zakatol most a fejében, lelkében: az első szerelem, akit nem írt meg a könyvben, pedig benne van az összes többi, akiket szeretett.
Tizenhat éves volt és boldogtalan, magányos – talán bele van kódolva a génjeibe ez a melankóliára való hajlam – mikor levelezni kezdett az akkor huszonnégy éves katonafiúval, aki szerette a verseket.
Róla még nem írt, döbben most rá, már a hideg, világos konyhában ülve és írva, mert akkor még csak egy kislány volt. Aztán a fiú helyett a tanulást választotta, hogy könyvtáros legyen, elment Debrecenbe, s a kapcsolatnak vége lett. De tőle kapta az első csókot, az első nőnapi virágot, egy fehér szegfűt, amiért aztán nagy árat fizetett: soha többé nem kapott gyereknapra csokit. Vele látta először a Balatont egy nyári napon, és hozzá jött el motorral a fiú, megszökve a laktanyából, vállalva a következményeket és a szúnyogokat, amik felfalták út közben. Kitörölhetetlen emlék marad az is, mikor Róza Debrecenben felvételizett éppen, s ő vadonatúj kocsijával megállt a házuk előtt. Akkor még néhány hétig visszajárt – a falu egyetlen autószerelőjéhez, mert az autót végigkarcolta lovas kocsijával a hazatérő részeg fuvaros.
Évtizedeken át, ahol névsorral találkozott, aztán mindig az ő nevét kereste. Könyvtárak beiratkozási naplóiban, évtizedekkel később már a hírlapok gyászjelentéseiben is. Ki tudja, hisz erős dohányos volt. Lelke mélyén csak reménykedni tudott, hogy él és egészséges. Csak a mérhetetlen nagy emberrengetegben nem találja meg.
Mennyit kutatta a nyomát, elment az utcába, ahol valaha a fiú lakott, de ott már csak panelszörnyeket talált a meghitt kis házak helyén. Megdobbanó szívvel várta a találkozást egy régi könyvtárban azonos nevű olvasójával, akiről persze rögtön kiderült, hogy egy másik Laci.
Elmentek egyszer egy másik kedvessel majdnem addig a távoli faluig, ahol gyermekkorát töltötte a fiú, maga sem tudta, mit várt attól az úttól, de látni akarta, első szerelme honnan indult.
Egyedül elzarándokolt még a hajdani laktanyához is, melynek udvarán, egy nagyon régi délutánon, úgy emlékezett rá, pávák sétáltak. De már a laktanyának is hűlt helyét találta, mintha csak álmodta volna.
A kötet megszületett, kézbe vétetett, de első szerelme már soha nem kerül elő, ebbe bele kell törődnie – gondolta. Az első szerelmeknek, főleg a beteljesületlen fajtából általában ez a sorsa. Mekkora csalódást jelentenének most egymásnak, ha mégis találkoznának, 32 év után, a majd nyugdíjas korú egykori szerelmesek! Jut eszébe, a fiú alighanem csak „elszenvedője” lehetett az ő lángolásának, s mint ilyen, az első a hosszú sorban, akik egymást követték az életében. Intő jel lehetett volna, ha a 18 évesek fogékonyak lennének az intő jelekre. De hát nem azok.
Csak ötven évesen lesznek azzá, amikor az első szerelem már a múlt megszépítő messzeségébe tűnt.
Megnyugodott, hogy leírta ezt a történetet, igazságot szolgáltatott az ő múltba merült első szerelmének.
Visszafészkelte magát szobája melegébe, az ágyba a macska mellé és szigorúan a jobb oldalán fekve megkísérelte továbbaludni az éjszakát. Vagy továbbálmodni az életét.
2003.
Nem tudta még, hogy újabb évek elteltével az egykori katonafiú egy másik kontinensen a számítógép előtt ülve, karácsony este megtalálja őt egy közösségi oldalon, és levelet ír neki.
Nem tudja még, nem is álmodja, hogy évtizedeken át egymás közelében éltek és sorsuk sok kanyarulatában a találkozás esélye nélkül ugyan, de egymáshoz nagyon közel jártak.
Nem tudja Róza azt sem, hogy a karácsonykor írott levél nyomán több, mint egy évig tartó levelezés alakul majd ki köztük, a nem is túl távoli jövőben, de már nem találkoznak. Amire annyi éven át úgy vágyott, az karnyújtásnyira kerül hozzá, képeket látnak egymásról, de személyesen nem keresik fel egymást. És ez főleg rajta múlik, az ő döntése.
Az első kötet megjelenésekor ez még az idő óceánján tőle távol ringó esemény. Nem sejthető, nem tudható.
Ma már pedig a történet része, alighanem befejezése.
2011.
