Terheim

Nemrég olvastam Aharon Appelfeld: Holt vágányok című regényét, amely mélyen megérintett. Régi szokásom szerint egy füzetbe kimásoltam néhány idézetet belőle.
Ma délutáni teljes magányomban, amikor élő emberi szót még nem hallottam, naplójegyzeteimhez fordultam vigaszért. Így akadt kezembe az a napló is, amiben az idézetet megtaláltam, s ez az idézet indított el bennem gondolatokat.

„ …olyan az emlékezetem, mint egy leplombált kút: megőriz mindent az utolsó cseppig. Kiapadhatatlan…tárolja és vég nélkül ontja magából az elveszett évek és arcok sorát.
Csordultig töltenek az emlékek, olyannyira, hogy egy pillanatnyi ábrándozástól is kis híján megfulladok. Az emlékek belefolynak az álmaimba. Gyökeret vertek minden porcikámban és a legcsekélyebb sérüléstől is csak mélyebbre hatolnak.”

(Aharon Appelfeld)

Az én emlékeim is a legváratlanabb időpontokban és módokon képesek előtörni, és megédesíteni, avagy megkeseríteni a leghétköznapibb pillanatokat.
Néha túl nehéznek érzem a terhet, amit magammal cipelek, élhetetlennek találom az életemet.
Olyankor úgy tűnik, hogy többé nem vagyok képes annyi energiát összegyűjteni magamban, amennyi a reggeli felkeléshez és az első lépések megtételéhez szükségeltetik.
Ha úgy érzem, hogy nincs az élethez elég kitartás bennem, felidézem elmúlt életem évtizedeinek megélt poklait, s azt az erőt, ami onnan mindig kisegített. Megnevezhetetlen, megfoghatatlan valami ez, titokzatos hatalom, ami talán nem is bennem lakozik, de mégis szétsugárzik bennem, ahányszor csak az élet teljesíthetetlennek tűnő próbák, kihívások elé állít. Lehet benne hit, életerő, vagy ösztön, ami ilyenkor kimozdít a holtpontról.
Egyik ilyen mélypontja volt életemnek az éjszaka, amit hajdan csikorgó hidegben, decemberben, a karácsonyt megelőző héten egy szál hálóingben a szabad ég alatt, hátamat egy farakásnak döntve töltöttem. Vérző sebekkel kezemen, az ég csillagos volt felettem, épp olyan végtelen, mint a fájdalom bennem.
Ölemben ma már rég halott macskám feküdt és dorombolt, meg testmelegével melegített, s az utcabeli összes kutya keservesen vonyított. A magamra hagyatottságnak azt a fokát azóta sem éltem át olyan szorongatóan.
Akkor azt hittem, mindössze harmincöt évesen, hogy vége mindennek. Valóban, az az éjszaka a legeslegmélyebb pont volt talán, ha nem is az egyetlen számomra. A kiváltó okok és oda vezető történések ma már nem fontosak annyira, hogy megidézzem őket. Még onnan is volt kiút, valami mozgatta elfásult agyamat, majd lábaimat, amikor végre megvirradt és én elindultam, hogy tegyem, amit kellett és amit lehetett.

Jól emlékszem, akkor arra gondoltam, ezután, ha valami fájdalmas dolog történik velem, lesz mire visszaemlékeznem, mihez viszonyítani azt a majdani rettegést és fájdalmat. Máris könnyebb lesz elviselni azt, ha már kibírtam a véres, csillagos éjszakát a szabad ég alatt.
De hamarosan rá kellett döbbennem, hogy minden fájdalom, tragédia és krízis, trauma, vagy halál akkor és ott fáj, ahol történik az emberrel.
És azért fáj a legjobban akkor és ott nekem, mert én szenvedem el.
A múltbeli fájdalom már-már eltompul, a fölötte érzett bánat, a megaláztatás szörnyűségét, kínját belepte, elmosta az idő és az emlékezet.
S aztán minden kezdődhet elölről megint. Bukás, fájdalom, megsemmisülés majd kikapaszkodás és újrakezdés. A maga helyén minden negatív élmény egy kis halál, csak később tagozódik be a megélt élmények sorába és nyeri el az őt megillető helyet, súlyának megfelelően.

Nemrég meghalt egy ember, akit kedveltem, s akinek néhány hónappal ezelőtti utolsó találkozásunkkor megígértem, hogy tartjuk majd a kapcsolatot. „Nem engedjük el egymás kezét” – mondtuk a nyári verőfényes délutánon a buszmegállóban állva, ahol annyiszor várakoztunk együtt a megelőző évek során. Nevetett, meg akart gyógyulni, visszatérni a közös munkahelyünkre.
De aztán halogattam a látogatást, talán szemérmességből, vagy az idő sem volt soha alkalmas, nem tudom. Nem hívtam fel őt, leveleimre pedig ő nem válaszolt. Azért tudtam róla, hogy állapota súlyosbodott, nem szívesen fogad látogatót.
És egy napon sokadmagammal ott álltam az idegen temetőben, a ravatalozónál, kezemben egy szál fehér rózsával, megrendülten. Zokogás rázta a vállamat, amikor koporsóját leengedték a földbe. Szép volt, fiatal és nagyon akart élni.

Vajon elég erős vagyok-e hozzá, hogy megéljek, átvészeljek, feldolgozzak ilyen élményeket? Az érzelmek szélsőséges megnyilvánulásai kikezdik a lelket.
A kérdést feltenni könnyű, megválaszolni lehetetlen.

2009.

A bejegyzés kategóriája: Minden más, Publicisztika, Szivárvány
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?