Több, mint egy hónapja nem írt semmit. Elkerülte az ihlet, s ez nyugtalansággal töltötte el. Róza számára szokatlan volt, hogy hetek telnek el anélkül, hogy új írás született volna a munkába rohanás, vagy az esti nyugalom óráiban.
Régi kéziratai fölött tartott szemlét egy este, hátha talál valamit, ami gondolatokat indít el benne. Alkotói válságának szeretett volna már véget vetni.
Évtizedek óta írt naplót, feljegyzéseket, reflexiókat, jegyzeteket. Ezek a füzetek, keménytáblájú határidőnaplók egy fiókban hevertek, soha nem jutott idő a rendszerezésükre.
A 2004-es év naplói között bukkant rá néhány, már rég elfeledettnek hitt kéziratra.
Elsőként az „Emlékek játszóterei” címűt vette kézbe.
Délutáni szendergéséből Róza arra ébredt, hogy Guszti, az öklömnyi sötétszürke kiskandúr átgyalogolt rajta. Az ellenállhatatlanul bájos apró jószág ugyanolyan tereptárgynak tekintette őt, mint a bútorokat, a szertehajigált játékokat és a többi családtagot.
Róza napok óta mást sem tesz, mint az új jövevényt és Tigrist, a tizenegy éves öreg macskát próbálja egymáshoz szelídíteni. Nem keseredik el, mert a szakirodalom azt írja, hogy a macskák szelídítésére, nevelésére igen kicsi az esély. Nem lepi meg hát, amikor több-kevesebb sikerrel jár a művelet, hisz a „rangidős” macska többnyire látványos tiltakozással utasítja el a betolakodót.
Hiába osztanak el köztük igazságosan minden ételt, figyelmet és simogatást, a kicsi cica barátkozási kísérletei rendre kudarcot vallanak.
Guszti most Róza ágyán hever és bőszen dorombol, s addig-addig pofozgatja az asszony kezében az íráshoz használt golyóstollat, míg megkaparintja és játszik azzal is.
A kiscica egy gyermek kíváncsiságával szemlél maga körül mindent. Mozgásigénye és étvágya is hasonló egy fejlődésben levő embergyerekéhez.
Guszti talált cica, pontosabban befogadott cica kölykei közül az egyik. Iván jelentette be jó egy hónapja, hogy beleszeretett négy kiscicába, akik, lévén ikrek, nem választhatók el egymástól. Nem kis riadalmat keltett bejelentése az egyébként macskabarát családtagok között. Négy kiscicát befogadni meghaladta volna erejüket, így aztán megszületett a közös döntés, hogy egyet kiválaszt majd közülük és azt hazahozza.
Így esett a választás a négy közül a legéletrevalóbb, legélénkebb cicára.
Egy délután Iván hazahozta az akkor már Guszti névre hallgató kiskandúrt.
Kicsike dobozban elfért, amint kilépett az utazás izgalmai után a biztonságos padlóra a szobában, máris kíváncsian nézett körül.
Róza, míg próbálgatja egymáshoz szoktatni és nevelgetni a cicákat, magányos délutánjai egyikén eltöpreng, hogy a sors talán szándékosan vezette el hozzá épp most Misit, a kisfiút, aki családtaggá lett, és a cicát.
Az asszony életében a nyugdíjassá válás váratlanul, betegségét és a műtétet követően, viszonylag fatalon következett be. Valójában még nem volt felkészülve a vele járó életformaváltásra. Nyugtalanul, szomorúan fogadta a változásokat, hiányzott neki a munkája is, amit szeretett, de amire már nem volt alkalmas fizikai állapota miatt. Barátok maradtak el mellőle, akik korábban mindennapjainak részesei voltak.
Úgy érzi, most, amikor már semmi sem átmeneti az életében, mint korábban, évtizedeken át, hanem befejezett, lezárt, s ez a tény nyugtalansággal tölti el. Hiszen arra volt ráhangolódva, hogy többnyire átmeneti állapotokban élt, valahonnan valahová haladt az élete és most hirtelen állóvíznek érezte mindennapjait. Csak a ma van és a holnap éppen ilyen lesz. Múltja lezárult, de nincsen előtte jövőkép.
Ebbe a kilátástalannak tűnő egyformaságba hozott értelmet és életcélt a kisfiú, majd a cica. Mintha a Jóisten ezt a feladatot tartogatta volna még számára: gondoskodni róluk.
Ennek a gondolatsornak a folyománya a játszóterekhez fűződő sajátos viszonya is, hiszen Misivel minden nap lemennek a közeli játszótérre. Míg a gyerek önfeledten játszik kortársaival, Róza a padon ülve ír.
Gyerekként, dacolva szülei szigorával és tilalmával, gyakran elszökött a falu túlsó végén lévő játszótérre, ami egy lakótelep szélén, magas fák között terült el. Néhány, két-három emeletes házból álló kis tiszti lakótelep volt csupán, de a falubeli gyerekek számára egy külön világ. A gyerek Róza számára talán épp ezért különös vonzerővel bírt a lakótelep és a telepi játszótér. A nyikorgó láncú hinták és a messziről csillogó, fényesre koptatott felületű fém csúszda, a nagy homokozók, a libikóka, na meg a lakótelepi gyerekek zárt közössége számára olyan világot testesített meg, ahová tartozni vágyott, de ahová bekerülni esélye sem volt.
Ha néha sikerült nővéreitől megszöknie, akikre rábízták, mindig a játszótérre futott. Vagy a mellette álló óvodaépület alacsony ablakában csüngött, s vágyakozva nézte a bent játszó gyerekeket. Ő nem lehetett óvodás, mert szülei nem dolgoztak, mindketten súlyos betegek, rokkantnyugdíjasok voltak.
Magányos, elbujdosásra hajlamos kislány volt, s ha a felnőttek mércéjével mérve valami rosszaságot követett el, hamar kész volt a válasszal: nem én voltam, hanem a telepi testvérem. Vérmérsékletüktől függően a felnőtt családtagok hazugságnak, vagy élénk fantáziája termékének minősítették a képzeletében megszületett fantom-testvért. Nem tudhatta az akkor öt éves kicsi Róza, hogy életének egy hosszú időszakát épp egy lakótelepen fogja leélni, és délutánjai java részén játszótereken ücsörög majd. És persze elvágyik onnan is, mint élete során szinte mindig, mindenhonnan.
Most, hogy Misivel naponta lemennek a közeli játszótérre, ő üldögél egy padon, az ölében tartott keményfedelű füzetbe ír, míg a gyerek játszik, s közben rájön, hogy még ezt a csöndes töprengést, szemlélődést és az írást tartogatta neki az élet. Elcsendesedik benne lassacskán az elvágyódás is, kezd megbékélni az életével. Már tud örülni egy frontmentes szép nyári napnak is, amikor nem kínozza őt a fulladás.
Ül a játszótéren, nézi a körülötte játszó gyerekeket, a kismamákat, s a tér szélén felállított padokon üldögélő öregeket.
Süt a nap, nyár van, egy hónap múlva Róza ötven éves lesz.
2004. 07.16.
2012Azt a régi írást aztán még egyszer megtalálja 2012 december 31.-én.
Élete az eltelt időben bakugrásokkal haladt tovább az útján, már nem nyugdíjas, a jól megérdemelt nyugdíját elrabolták, állami szinten lenyúlták és számára nem maradt más, mint a bizonytalanság.
Dolgozik, reméli, még soká lesz mit, mert azt szereti, ott jó neki. De már nem jár játszóterekre, mert az írásaiban megjelenített gyermek: Misi időközben 45-ös lábra tett szert és érettségire készül.
5 éve elköltözött a családtól és megtanult újra egyedül élni, s ha néha visszajár a családhoz, immár vendégként, az időközben nagyra nőtt Guszti cica szeretetében is fürdik, mert évek múltán visszafogadta őt bizalmába, szeretetébe. Karácsony éjszakáján történt, hogy belopakodott az ő régi szobájának félig nyitva hagyott ajtaján és felugrott az asszony ágyának végébe. Róza évek óta álmatlanságban szenved, az éjszakák nagy részét ébren tölti, nappal elnyomott, éjjel előugró, megoldhatatlan gondjai, gyötrő gondolatai társaságában.
Így aztán az éjszakai váratlan látogatónak nagyon megörült. Először még kezét sem merte kinyújtani feléje, nehogy elriassza a cicát. Guszti lassanként vette birtokába az ágyat, Róza közelségét, és ő, mint régen minden éjjel, a puha, meleg, doromboló cicatest simogatása közben lassan átúszott az alvás állapotába. Éjjel egy óra jócskán elmúlt, mire sikerült Guszti segítségével elaludnia.
Az élet megy tovább, az év utolsó napján ködös reggelre ébred, kinézve az ablakon át a hatalmas fűzfa mozdulatlan ágait szemléki és arra gondol, ez egy végtelen történet. Ki tudja, lehet, újabb évek múltán egy napon váratlanul újra előkerül az írás és ő megírja, mi történt vele időközben.
Milyen címet ad majd az új írásnak? Asszony a múló időben…
Ahogy nyolc éve fogalma sem volt róla, mi vár rá, most sem tud semmit, a jövő ismeretlen, a múlt elmúlt, ami bizton létezik, az a ma megélt nap, a jelenvaló pillanat.
2012-12-31
