Színeim

Üres a szobám,
már én sem vagyok itt.
Kedvem borús,
nincs, ami felvidít.
Kívülről nézve magam
a látvány szánalmas,
ilyen lettem én:
sötét és unalmas.
Voltam már ezüst,
mint levélen csillanó harmat,
voltam arany is,
mint víztükör a Hold alatt,
voltam halványkék,
lékből feltörő buborék,
és vörösbe hajló sárga,
lobogó tűz játékos lángja.
Majd leszek még szürke,
kihűlt hamu a földön,
s majd én leszek a fény,
hogy minden más tündököljön.

Kategória: Versek, VN, VN versei | A közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. avatar Hajnalhaj szerint:

    Ó, ez a legújabb kettő is nagyon tetszik nekem és még mindig a barátomat idézi, igazából a tartalom az ami ilyen értelemben megfogott, sokszor beszélt hasonló dolgokról nekem…szomorú ő vagy inkább megtört és én szeretem, bár egyszer “meggyógyulna” a lelke… köszönöm neked ismét ezt az élményt 🙂

Vélemény, hozzászólás?