Mert mindig menekültem valami
elől és futottam valami után.
A bőrömhöz nőttek a felelősség
elnyűtt rongyai
miközben álmodni is csak ritkán
s csak fekete-fehéret mertem,
és szeretni
is csak félig, leverten,
mint aki meg nem érdemelt
dícséretet zsebelt
és fél, hogy felfedik hiányosságait.
Mert mindig menekültem valami
elől és futottam valami után.
Elcsépelt szlogenek és csontjaimba
ivódott magány
volt minden kincsem, s maroknyi
üveggyöngy emlék,
mit az élet a szürke évek
mocskos bakancsával taposott szét:
megállni nem volt idő.
Mert mindig menekültem valami
elől és futottam valami után.
Magamat ingyen osztogattam
a konvenciók piacán,
s csak esténként lázadtam titokban
s reggel
csupaszon, védtelenül szabad
idegvégződésekkel:
álarcom a fiókban
csak akkor voltam igazán én.
Mert mindig menekültem valami
elől és futottam valami után.
Szemem gépiesen fényképezett
millió apró részletet,
de elvesztek a színek,
fülemből a hangok, számból az ízek,
s testemben az érzés már megkövesedett.
Már meg sem próbáltam lemosni a mocskot,
s hozzám nőtt az elemi fájdalom.
Most esik az eső, mossa könnyeim.
Hallok, érzek, látok.
Ölelem a színeket, a kéket, a sárgát…
Érzem, belülről érzem a világot.
A reggeli párát, az ébredő ligetet.
Ahogy melletted állok
hallom szíved dobbanását, ami
most a legszebb zene a csendben,
csak félek bevallani
azt a néhány üveggyöngyöt
a zsebemben,
amit gyerekkoromból megmentettem.
Mert valami elől mindig menekültem
és futottam valami után. |
